4. rész: Köztünk élnek

Üdvözlöm az új feliratkozókat, nagyon szépen, köszönöm/köszönjük *-*♥
Létrehoztam egy ask.fm-es oldalt, ahol kérdezhettek tőlünk!:) Link: xxxx
Végre sikerült megszülnünk az újabb részt, amiben a történelem megismétli önmagát :3

Jó olvasást!♥

4.

Köztünk élnek

Sasuke

            Erőtlenül feküdtem, szinte szétzúzva és teljesen kilapítva a betonon, egy háznak a romjai alatt. Laposakat pislogtam, és a tüdőm is csak hörögve vette be a poros levegőt, ami körülöttem szállt fel. A lábaim szétzúzva, erősen lüktetett és fájt minden végtagom. Konkrétan, csípőtől lefelé már nem is éreztem semmit, de amit éreztem, azt picikét is megmozdítani, halál volt. Éreztem, ahogyan vér tapad a fejemre, az arcomra. A nyelvemet leharaptam, hiányzott a fele. Fel kéne adnom… Nem, azt nem lehet! Van kiút. De, ha megteszem… Csak percek kérdése és teljesen elvérzek. És akkor meghalok. Végem lesz. Nem láthatom többé anyámat, nem térhetek többé haza hozzá. Apám pedig végleg összeomlik, és többé az ő képességeit sem fogja hasznát venni a Helyőrség. Aztán… aztán ott van az osztagom. Eddig tartott volna a velük való, közös küzdelmem? Eddig tartott volna az a sok fáradozás és eltökéltség, amit kadét koromban tettem meg? Eddig tartott volna a szenvedés, amit Rivaille Hadnagy büntetőfeladatai alatt végeztem volna el?! Eddig tartott volna az életem?! Eddig?! Hogy még nem járhattam a falakon kívül, nem mehettem el egyetlen Felfedező útra sem, és nem iktathattam volna ki temérdek sok óriást?! Hogy nem válhattam az emberiség hasznára?! És egy óriás miatt halok meg, akit nekem kellett volna elintéznem?! A társaim, a civilek… az életükért küzdenek. Rayne és a többiek sem tudják, hogy itt vagyok. Talán keresnek engem… Talán még érdeklem őket… Számítanak rám! Mindenki, számít rám! Minden katona… és ember és minden élőlény, aki él, mozog, lélegzik, ezen a kurva világon, SZÁMÍT RÁM!!!

Rayne

Nem kis piti csatát vívtunk most. Mindannyian az életünkért küzdöttünk és a teljes maximumot kellett produkálnunk. Minden erőnket bele kellett adnunk, apait, anyait, mindent. Ez nem olyan volt, mint az „edzés”. Itt most rengetek óriás volt és nem mindig sikerült mindenkit megmentetnünk. Már nagyon sokan meghaltak. Rengetegen. Elkerekedett szemekkel és verejtékező homlokkal rohantam a házak tetején, röpködtem a tornyok és az épületek között, vagy éppen remegő lábakkal, de torkom szakadtából kiáltva végeztem egy-egy Rendellenessel. Tudtam jól, hogy nem hibázhatunk. Tudtam, hogy nem lehet véteni, különben meghalsz. Ezt észben kellett és kell mindig tartanunk, ha óriással kerülünk szembe.

- Huhh… Ez az oldal tiszta – hadonászott a kardjával Dorian, megtörölve kézfejével a homlokát, miközben néztük, ahogyan az általunk megölt negyedik óriás élettelenül elterül.

- De nem sokáig – mutatott Stef, egy irányba, ahol újabb három óriás bukkant fel.

- Rayne, Stefan, Dorian!! – szólított bennünket a Hadnagy, akivel nem mellesleg együtt akcióztunk éppen – Csaljátok azokat a falhoz, oda az ágyúkhoz – biccentett a fejével az említett csúfságok felé – Ha lehet, kerüljétek el a harcot!

- Igenis! – szónokoltunk egyszerre, majd rögvest indultunk is, teljesíteni a parancsot. Sasuke… Sasuke már egy ideje eltűnt. Amióta le kellett lépnem a Hadnaggyal, azóta nem is láttam őt. A szívem hirtelen kihagyott egy ütemet, aztán nagyon megdobbant. Miért pont most jut eszembe…?

~

            „- De apaaa… Én nem akarok új barátot. Szeretem a régieket! Nincs szükségem újra – hisztiztem, édesapukám öltönyének alját rángatva, mire ő jó kedélyűen felkacagott és szerelmesen összenézett anyukámmal, aki belékarolva a vállára hajtotta a fejét.

- Igen, azok a kis csibészek teljesen elrontanak téged! Biztos vagyok benne, hogy ezt a fiút jobban fogod kedvelni, mint őket – vakarta le magáról a kezem és megpaskolta a fejemet, amit elhessegettem.

- Chh – fontam karba a kezeimet – Lehet, hogy nem is érdemli majd meg a barátságomat – duzzogtam, miközben sétáltunk az utcán, egymás oldalán.

- Miért, a többiek igen? – mosolygott le rám anya, apa másik oldaláról.

- Igen – szegtem fel az orromat pökhendin – Most is éppen velük kéne találkoznom. De helyette, itt sétálok veletek – tartam szét a kezem, a sztrádára mutatva.

- Nincs is jobb dolog, minthogy új embereket ismerj meg – jelentette ki apa – Ezért is szeretem a munkámat, a hivatalban. Sok az új ügyfelem és rengeteg ismerősre teszek szert. Így ismertem meg a minap Robertet, akinek van ez a veled egyidős fia – magyarázott, én meg csak közben megforgattam a szemeimet.

- Csak érjünk már oda – puffogtam.

- Kisfiam, csak nem kíváncsi vagy már rá? – kuncogott anyu.

- Nem – ráztam meg a fejem, ismét karba téve a kezem – Csak minél előbb odaérünk, annál előbb jöhetünk majd haza. És kezdenek fájni a lábaim ettől a sok sétától.

Ezen csak felnevettek, én pedig magamban zsörtölődtem továbbra is.

- Jó napot, Robert – fogott kezet apa, fülig érő vigyorral, azzal az emberrel, akivel nemrég ismerkedett meg és jelenleg mi most az ajtajában állunk.

- Szervusz, Brad – nézett rá ez a magas (bár apánál azért alacsonyabb), kissé széles vállú, rövid, feketéskékes hajú férfi, aztán mélyszürke szeme átsiklott anyámra, akinek kezet csókol és végül nagy hévvel és örömmel összeborzolta a hajamat. Na ez, rossz pont volt! Így a gyerek, akihez én „jöttem”, máris vesztett egy pontot, hála az apjának. Miután Robert bácsi beengedett minket szerény otthonába, Brad kezet csókolt egy barna hajú, eléggé fiatalos nőnek, akinek a szoknyája mögé bújva és belekapaszkodva állt egy fiú. Szúrós szemekkel mérte fel apámat, majd miután apu köszönt neki, szégyenlős mosolyra húzódott a szája és kisöpörve arcából kékes haját, előlépett és még kezet is fogott vele.

Értetlenül pislogva, amolyan „Ez most komoly?” arcot vágva, kissé oldalra biccentettem a fejemet

- Rayne – fordult hátra felém apa és intett a kezével, miközben az a gyerek is felém nézett, nagyokat pislogva rám – Gyere ide!

Kicsit elkerekedtek a szemeim, majd durcin összevontam a szemöldököm, leszegtem az állam és egy aprót hátrébb lépve, megráztam óvatosan a fejemet.

- Ne csináld már – várt rám türelmesen, de én nem mozdultam, csak elfordítottam a fejem, ám ekkor valaki meglökött hátulról. Felnéztem, és anya szigorú szemei néztek le rám.

- Gyerünk, ne légy neveletlen! – lökött finoman rajtam még egyet.

- Jól van már, jól van már – söpörtem meg a ruhámat csak úgy, mintha lenne rajta valami por és végül elindultam, felszegett orral, aztán megálltam apám mellett és komor arccal néztem a fiút, aki előttem állt és mivel alacsonyabb volt nálam, fel-felméregetett.

- Mutatkozz be – köszörülte meg a torkát apa, mire megforgattam a szemeimet, aztán kinyújtottam a jobb kezem.

- Rayne Crusader.

Egy darabig nézett felválta rám, és a kacsómra, aztán ő is belesüllyesztette jobb tenyerét, miközben ujjaink egymás kezére fonódtak. Aztán hirtelen, belém hasított egy olyasfajta érzés, mintha már ezer éve ismerném.

- Sasuke Matsuko – rázta meg finoman. Míg az érzésen gondolkodtam, elengedtem a kezét, és félszemmel követtem apát, aki időközben otthagyott és leült a többi felnőtt köré az asztalhoz, majd elfogadta a neki felkínált teát.

- Hé! Nem megyünk ki labdázni? – kérdezte hirtelen ez a Sasuke, miután egy darabig kínos csendben ácsorogtunk, egymás társaságában.

- És mivel? – morogtam.

- Hát… Elloptam anyám egyik harisnyáját és kitömtem vattával… – válaszolt, én pedig elkerekedett szemekkel meredtem rá. Ugyanis, én is ezt szoktam csinálni. Mint minden gyerek, de a normálisak általában elkérik a harisnyát, mi azonban elloptuk. Csak úgy. Hogy legyen mivel játszani.

- Oké, menjünk – bólintottam rá végül, és kimentünk a hátsókertjükbe, játszani.

A nap végére, kifulladtan, kipirosodott arccal, nevetve és falatozva Sasuke anyukájának frissen sütött sütijét falatoztuk, a fűben ülve, miközben a „labdát” néztük, amit annyira szétszedtünk, hogy nem csakhogy koszos volt, de már szét is volt szakadva.

- Fura, de… Jól éreztem magam veled – jelentettem ki, az égre nézve – A többi barátommal sosem tudok ilyen jót játszani. Azok olyan hülyék.

- A többi… barátoddal? – kérdezte, elámulva.

- Igen – fordultam felé – Nekem sok barátom van – húzódott egy fölényes és nagyképű vigyor az arcomra.

- Ó – hajtotta le a fejét – Jó neked. Nekem még nincs egy sem. Mi csak nem rég költöztünk ide – piszkálgatta az ölében pihenő lasztit, és szomorúan elhúzta a száját.

A kezemben tartott, félig megevett sütire néztem, ami hirtelen már nem is volt annyira finom. Végül a számba maradt falatot lenyeltem és teljes testemmel felé fordultam, törökülésbe helyezve a lábaimat.

- Hé! Nincs szükséged másokra addig, amíg én itt leszek neked! Oké? Leszek a barátod! – mosolyogtam rá.

- Tényleg?! – kapta fel a fejét, csillogó szemekkel.

- Esküszöm! – nyújtottam ki felé a kisujjamat, amit egy darabig nézett, aztán elvigyorodva, jókedvűen beleakasztotta az ő kisujját.”

~

- RAYNE, VIGYÁZZ!! – ordítottak rám a többiek, mire észbe kaptam, és azonnal a szememmel kerestem a veszély jöttét, mert így fogalmam sem volt, hogy merre meneküljek, vagy hova kapjak. A következő pillanatban pedig valami visszarántott az indámnál fogva és elhajított. Átzakóztam egy háznak a cserepekből épített tetején, aztán egy jót zuhanva, az oldalamra esve, nekivágódtam a betonnak és még ott is gurultam egy darabig, amíg meg nem álltam. Jól odavágtam a koponyámat meg a térdeimet a cserepekbe, így nem is lepődtem meg, hogy onnan ömlik a vér. De még a földre esésben is hazavágtam a medencémet meg a felkaromat, mert rettenesen fájtak. Ám itt nem volt idő annak, hogy ezzel feladjam. Feltápászkodtam nagy nehezen és megpróbáltam minél előbb elhúzni onnan, ugyanis már hallottam az óriás lépteit, amik döngették a földet alattam. Megragadtam a kardjaimat és az egyiken megnyomva a ravaszt, ki is lőttem az indát, ami egyenesen felrepített a levegőbe, majd nyomtam a másikat is, egy közelebbi épületre. De ekkor, csak úgy, mint az előbb, derült égből egy villámcsapás csapott be, méghozzá szinte a közvetlen közelemben. A fénycsóvát egy irgalmatlan, dobhártyákat beszakító robbanás követte, amit pedig hatalmas, forró és rettentően erőteljes szélsugarak követtek, lesodorva mindent, ami a körzetükbe került, többek közt azt a tornyot is, amibe épp az indámat lőttem volna. Az inda nem ért célba, az üzemanyagom kifogyott, esélyem sem volt elrepülni onnan, aminek következtében ismét a földön kötöttem ki. Az eddig is rettentően fájós végtagjaimra estem, amitől már muszáj volt felordítanom, torkom szakadtából. A fájdalom annyira élesen nyílalt belém, hogy hiába szorítottam össze a szemeimet, így is kicsordult egy könnycseppem. Mi volt ez?! Visszatért volna, azaz Intelligens óriás, akit a többiek láttak? A romok között feküdtem hason, de megpróbáltam legalább az alkaromra támasztani magam. Egyszerre több óriás közeledését is észleltem, az egyik épp most fordult be velem szembe, az út végén, a másik pedig a hátam mögött közeledett. Az egyik szememet a fájdalmaktól összeszorítva tartottam, míg a másikkal hunyorogva, de még is tisztán láttam. Lihegve, prüszköltem ott, mint egy utolsó, szekérrel elgázolt állat. Aztán, a velem szemben érkező óriás, mintha meglátott volna, ugyanis felém pillantva, hatalmasra nyitotta a száját és ordított egy hatalmasat, majd nagyokat döngetve, beszakítva maga alatt a macskakövet, erre felé rohant. Na itt már mind a két szemem elkerekedett és megmerevedtem egész testemben. Ő lenne az?! Az Intelligens?! Határozottan kitűnt a többi óriás közül, erősebb testalkatúnak tűnt, testrészeinek egy-egy elszórtabb és kisebb helyéről pedig hiányzott a bőr, fejéről pedig hosszú, sötét haj lógott le.

Lassan, megfordultam, s realizáltam, hogy a mögöttem lévő Rendellenes, szintén engem szeretne elfogyasztani. Nem maradhatok itt! Muszáj valahogy eltűnnöm innen!

Nagy nehezen, nyöszörgve, de minden maradék erőmet összeszedve feltápászkodtam és sarkon fordulva futottam onnan… volna, de ekkor a Rendellenes elém lépett, én pedig a reflexeim miatt elugrottam és hátra estem. Felnéztem, idegesen az ajkamba harapva (annyira, hogy el is haraptam a számat), miközben éreztem, hogy véres izzadság folyik végig a halántékomon. A szélesen, szinte embertelen vigyorú óriás lenézett rám, majd hirtelen felkapta a fejét és a mögöttem döngő talaj egyre erősebben rázott, aztán közvetlen mögöttem becsapódott az Intelligens lába, én pedig a fejemet védve, összehúztam magam. Hatalmas ordításra engedtem el a fejem és abban a pillanatban, szinte szívinfarktust kapva láttam, hogy Intelligens megöli a szemem előtt a Rendellenest, akinek először letépte a fejét, majd szétzúzta a nyakszirtjét. Mindenfelé vér fröccsent és gőz szállt, a környéket pedig bevisszhangozta az óriás ordítása, amiben egy egész világ érzését fedeztem fel. Miután abbahagyta az öldöklést, fújtatott egyet és átnézve a válla fölött, lenézett rám. Megijedtem, így hátrébb kezdtem kúszni a körülöttem teljesen potyára ment macskakövön, értelmetlenül. De aztán, mintha… Mintha nem is egy szörnyeteget láttam volna magam előtt, amikor eltekintettem a hatalmas fogaitól és kb. legyőzhetetlennek tűnő termetétől.

Hatalmas, rikító és teljesen értelmes, érzelmes szürke szemeit egyenesen az enyéimbe fúrta, amitől a szívem kihagyott egy értékes ütemet, a szám pedig tátva maradt. Egy olyan érzés futott végig a fejtetőmtől egészen le a kislábujjamig, mint egykor régen. Hogy én őt már ezer éve ismerem. Nem, az lehetetlen…

Megmozdult és egyenesen felém nyúlt. Ekkor már szinte biztos voltam benne, hogy most megöl és az előbbit beképzeltem, de ami ezután történt, az minden eddigi gondolataimat és érzéseimet megcáfolta. A markába fogott, nem túl erősen, de megragadott és a levegőbe emelt, majd ahelyett, hogy a szájába tett volna, egyenesen lerakott az egyik háznak a tetejére! Meglepetten és remegő testekkel, teljesen beszarva támaszkodtam meg a karommal, a vörös, repedezett cserepeken, miközben felnéztem az ismerős, mélyre hatoló szempárba. Annyira remegtem és dobogott a szívem, hogy a légzésem felgyorsulása miatt is csak a számon át tudtam kapkodni a levegőt.

- RAYNEEE!! – hallottam meg Stefan kiáltását, amit közvetlen Naroué és Mimié is követett. Az óriás útnak eredt, maga körül mindent elsodorva az útból, eközben a közeledő gázpalackok hangja egyre erősödött, mígnem megjelent mellettem az osztagom egy része.

- Azaz izé majdnem megevett!! – guggolt le mellém Mimi – Tiszta vér vagy!

- Nem találjuk Sasukét – lépett mellém Stefan.

- Én láttam őt – suttogtam, szinte elhaló hangon – Gyorsan! Valaki segítsen – nyújtottam ki a kezem, mire Naoki felsegített – Menjünk az után az óriás után! – mutattam annak irányába.

- Megőrültél?! És, ha megöl?! – morgott rám Narou – Ráadásul, oda ment a többi óriáshoz, akiket Nero és Dorian még a falnál tart, az ágyúknál! – bökött az említettek felé.

- Nem érdekel! – szóltam kissé hangosabban – Oda kell mennünk!!

- Haver, teljesen tönkre ment a felszerelésed – motyogott Stefan.

- Akkor valaki vigyen!! Nincs idő szórakozni!!

- De lehet, hogy ez egy másik Intelligens és azért megy oda, hogy áttörje ott is a falat! – akadékoskodott Narou.

- Nem azért ment oda! – ellenkeztem, a fejemet rázva – Ő nem olyan, mint a többi!

- Jha persze, hirtelen majd a barátaink lesznek, és ők fogják visszaépíteni a nyílásokat is és puszi pajtások leszünk, mindenki tart majd egyet a háznál, mint házi kedvenc, nem? – kuncogott fel gúnyosan és idegesen az orra alatt Narou, én pedig szúrósan és a lehető legnagyobb ellenszenvvel illettem őt.

- Akkor az előbb, miért tett fel engem ide, a tetőre, ahol biztonságban vagyok? – kérdeztem kimérten. Ez az infó mindenkit ledöbbentett, így nem is szóltak már semmit, egyedül Stefan felajánlotta, hogy visz, így végre mehettünk mi is oda. A szemeim sarkából láttam, hogy egyre több katona érkezik ugyanabba az irányba, amerre mi tartottunk és egyre nagyobb és rosszabb volt az előérzetem, hogy ők is látták ezt az új óriást és nyilván el akarják kapni. Még előttük kell odaérnünk, de sajnos menetközben egy-egy Rendellenes feltartott bennünket, így muszáj volt megállnunk és megszabadulnunk tőle. Hála Narounak, Naokinak és Mimozának is, ez nem tartott olyan sokáig.

Ám mire odaértünk, az Intelligens már valamennyi másikkal végzett és éppen egy újabbat nyírt ki. Akkorát belevágott, hogy még a saját keze is leszakadt, ami gőzölögni kezdett. De pillanatokon belül regenerálódott és már lesújtott egy mögötte levő óriásra. Felnézve a falra, láttam, hogy Nero és Dorian szintén tátott szájjal nézték az eseményeket. Már a Helyőrségiek és a Felderítők nagy része jelen volt, nyilas indakilövő szerkezetekkel, készen arra, hogy befogják a szörnyet. Aki nem is szörny…

Miután végzett a falhoz odacsalogatott óriásokkal, Hanji-sama és a többi osztagvezető nem kísérelte meg a várakozást, azonnal kiadták a parancsot, hogy fogják el. Az ágyúk dörrentek és ezer, meg ezer inda mélyedt az óriás húsába, egyenesen a földre kényszerítve őt, teljesen leszíjazva, majd a falról ledobtak rá egy hatalmas, éles vasszegecsekkel borított hálószerű befogóeszközt, ami ott is tartotta szerencsétlent a földön. Remegő lábakkal álltam a háztetőn, Stefan mellett és elöntött a düh mindenformája. Összeszorítottam a fogaimat, ezzel is teljesen megfeszítve az állkapcsomat, majd ökölbe szorítottam a kezeimet, de annyira, hogy a körmeim már a bőrömbe mélyedtek.

- Láttátok? – fordult Stefan, elképedve a többiek felé – Még csak nem is küzdött ellene!

- Igen – hallottam meg Mimi lesújtott, elvékonyult hangját – Csak simán hagyta, hogy leterítsék…

Én csak ott álltam és néztem az óriást, aki minden bizonnyal a legjobb barátom volt. Ott gőzölgött a folyamatosan regenerálódó teste, meg sem moccant, nem is próbált elfutni, csak zihált és nyöszörgő hangokat hallatott. Az osztagvezetők és parancsnokok hangosan tanácskoztak, körülötte senki sem értette, hogy mi történik, miért nem próbált elmenni, mi volt ez az egész. Aztán megláttam azt, amitől nem volt tovább ott fent maradásom.

A háztető széléhez bicegtem.

- Rayne, hova mész? – szólt utánam Naoki.

Nem feleltem, csak megkapaszkodtam nagy nehezen az ereszcsatornán és leereszkedtem, majd miután földet értem, rögvest megindultam a földre kényszerített titán felé, aki nem mellesleg könnyeket hullajtott.

- Hé, te! – kiáltott le nekem az egyik főparancsnok – Azonnal húzzál vissza a sorba!

Csak dühösen, még jobban összevontam a szemöldökeimet és ellenszegülve a parancsnak, tovább sántikáltam.

- Nem hallod, katona?! Ez parancs volt!! Nem mehetsz a közelébe, veszélyes!!

Itt a kezeimmel az övrészemhez nyúltam és minden gyávaság nélkül, ledobtam magamról a felszerelésemet, ami egy kisebb zörejjel, lehullott a földre. Otthagytam a szerkezetet és teljesen figyelmen kívül hagyva a vezetők ordibálását, fenyegetőzését, megálltam az óriás mellett. A hason fekve volt odapasszírozva a földre, keze a feje mellé volt rögzítve. Az arcvonásaim meglágyultak, ahogyan a meglepett, könnyes, hatalmas szemeibe néztem. Kissé megmozdította a fejét, miközben egy elfojtott, de még így is hangos hangot hallatott. Ekkor már tudtam. Csak nem értettem, hogy volt képes eddig eltitkolni…

Felmutattam neki a kisujjamat, végső bizonyításként, mire ő ökölbe szorította a leszögezett kezét és egyenesen, a kis ujját tartotta felém, amit óvatosan az én (hozzá képest incukra-pincukra, leheletnyi) kis ujjamnak tartott. Még felocsúdni és leszidni őt sem volt időm, mert ekkor ismét felszólítottak:

- Ha nem tűnsz el azonnal, dezertálóként minősítünk, és a katonáim azonnal kivégeznek téged!!

Megperdültem a tengelyem körül és leszarva a fájós karomat, mind a kettőt védelmezőn kitártam és rájuk kiáltottam:

- EZ AZ ÓRIÁS A GYEREKKORI BARÁTOM, SASUKE MATSUKO!! INTELLIGENS, AMILYEN TUDTOMMAL EREN JEAGER, ANNIE LEONHART ÉS A TÖBBI EMBERTÁRSUNK IS VOLT!! AZ IMÉNT MENTETTE MEG AZ ÉLETEMET, DE MINDENKI MÁSÉT IS!! HA VÉGEZTEK VELE, ÉN VÉGZEK MINDEGYIKŐTÖKKEL!!!

A tömeg felmorajlott és egy emberként hökkent meg. Mindenki mocorogni és duruzsolni kezdett.

- CSEND LEGYEN!! – kiáltotta az egyik főkolompos, aztán felém fordult – Az állításod lehet hamis is! Mert ezt csak te állítod! Tudod jól, hogy egy újabb Intelligens felbukkanása újabb óvintézkedésekkel jár!! Honnan tudjuk, hogy nem szegül ellenünk?! Azaz óriás, az a szörnyeteg, most már a fejesek kezében van!!

- AZ ÉN HAVEROM ÉLETE MAXIMUM CSAK AZ ÉN KEZEMBEN LEHET!!! – kiáltoztam vissza – És egy tapottat sem mozdulok innét!!!

- Akkor dezertálóként vagy nyilvánítva, mondd a neved!!

Ekkor mögöttem, a falról leereszkedett az egyik katona, aki nem volt más, mint Nero. Ezt onnan is tudtam, hogy Dorian utána kiáltott, majd ezután hátrapillantottam és láttam, ahogyan a szöszink is eldobja a felszerelését, lerántja magáról a palástot, majd elém áll és szintén széttárja a karját, elszántan. Meglepetten pislogtam rá, de ugyanakkor jól is esett, hogy mellém állt.

- MIT MERÉSZELTEK, TI??!! – kiáltozott, azaz elmebeteg, körszakállas, kopasz parancsnok, aki eddig is.

- NERO! Azonnal gyere el onnan!! – szólalt fel egy női hang a tömegből, de ez nem Mimié volt.

- Engedje meg, parancsnok! – szegezte fel Nero a fejét, előttem állva – A saját szememmel láttam, ahogyan az előbb kiiktatott minden óriást! Sasuke pedig már órákkal ezelőtt eltűnt! Hiszek, a csapattársamnak, miszerint Sasuke Matsuko lehet ez az óriás. Ha pedig ő az, akkor nem kell félnünk!

- MIT KÉPZELTEK TI KÖLYKÖK, ELLENSZEGÜLTÖK A FELJEBBVALÓITOKNAK?!

A következő pillanatban Mimi tartott felénk, eldobva a felszerelését és verejtékező homlokkal állt mellém, szétvetett karokkal, aztán lihegve átnézett a válla fölött.

- Szia, Sasuke – suttogta az óriásnak, akire én is hátra néztem és válasz gyanánt, lehunyta a szemét, alig láthatóan és nehezen, de bólintott egyet. Azt, mire felnéztem, a Silverman ikrek, Stefan és mögöttünk a falról leereszkedő Dorian is követték Mimi példáját. Beálltak, sorba mögém, védve Sasukét, széttárt karokkal. A feljebb valóink valósággal ledöbbentek és már tényleges halállal fenyegetőztek, amikor is egy újabb alak ugrott le közülük és ráérős léptekkel, egyenesen felénk tartott. Bár, ettől kissé vonakodni kezdtem, de még így sem hátráltam meg, csak továbbra is álltam, elszántan, a felénk közelítő Hadnagyunk, jól ismert tekintetét.

- Na, majd a Hadnagy rendbe teszik őket egy pillanat alatt – hallottam egy hangot a tömegből.

- Intézze el őket, Rivaille Hadnagy! – ütötte meg a fülem egy másik. Ekkor az osztagvezetőnk már odaért hozzánk és megállt előttünk.

- Nem állok félre – sziszegtem oda neki, mivel egyenesen rám meredt, aztán körbenézett mindenkin, akik egyöntetűen bólogattak, hogy ők sem hajlandóak innen elmozdulni. Ekkor, Rivaille előrántotta mind a két pengéjét, amitől felszegtem az állam és idegesen pislantottam az eldobott felszerelések felé, ám ahelyett, hogy nekünk támadt volna, megfordult és megállt Nero előtt.

- RIVAILLE!! MIT JELENTSEN EZ??!!

- Az én osztagomra, senki nem emel kardot! – emelte fel a fejét. Kb. mindannyiónknak tátva maradt a szája a jelenettől, hogy bevéd bennünket a fejesektől. Mindezt Erwin Parancsnok és sokmás ezer katona szeme láttára.

Mimoza

Mindenki meghökkenve meresztette szemeit a Hadnagy felé. De nem csak a többi katona, mi is. Ott álltunk, mind a nyolcan, karunkat védelmezőn kitártuk, mindannyian harcra készek voltunk, hogy akár az életünk árán is megvédjük Sasukét ezektől, a rohadékoktól. Főleg Rayne, aki majdnem legelöl állt, rezzenéstelenül, magabiztosan, eltökélten. Még emelővel se tudták volna a helyéről elmozdítani őt. Ám, amikor Rivaille Hadnagyot láttuk közeledni, azzal a nem túl bizalomgerjesztő tekintettel mindannyiunkban kétségek merültek fel. Szinte biztosak voltunk benne, hogy nemes egyszerűséggel lekaszál minket a lázadásunkért. De nem ez történt.

- H… Hadnagy – hebegte Nero és elkerekedett, csodálkozó méregzöld tekintetével az előtte álló osztagvezetőnk hátát vizslatta, aki kiengedett pengéjével, szembenézett a feletteseivel. Szó, ami szó, köpni-nyelni nem tudtunk a csodálkozástól.

- ÁLLJ ONNAN FÉLRE, RIVAILLE!! – ordította a főparancsnok, a levegőbe köpködve akkora hangerővel, hogy már rendesen hallatszott rajta, hogy a hangszálai nem bírják sokáig a megerőltetést. Arca szinte eltorzult a rettegéstől – AZ OSZTAGOD TAGJAINAK JELENLEGI VISELKEDÉSE EGYÉRTELMŰEN ÁRULÁSNAK TEKINTHETŐ! AKÁR MOST EBBEN A PILLANATBAN IS LESOROZHATNÁ ŐKET A TÜZÉRSÉG!! ÉS, HA NEM ÁLLSZ EL AZ ÚTBÓL, KÉNYTELENEK LESZÜNK TÉGED IS ÁRULÓNAK MINŐSÍTENI ÉS AZONNALI HATÁLLYAL KIVÉGEZNI! NEM FOGUNK HEZITÁLNI!!

Kissé vonakodva, az ajkamat rágcsálva körbefuttattam a tekintetem a körülöttünk sorakozó katonákon. Mindenki összeszorított fogakkal, remegve, de harcra készen sorakozott körbe véve minket. A tüzérség és a sima katonák is. Úgy tekintettek le ránk, mintha nem csak Sasuke, de mi is szörnyetegek lennénk. Komolyan ezt gondolják rólunk? Hiszen még pár órával ezelőtt még egy oldalon álltunk! Még teljesen bizonytalanok, hogy szegülhetnek rögtön ellenünk!? Hogy lennének képesek megölni bennünket!? Nem értenek semmit! Sasuke tényleg nem veszélyes senkire! Még leteríteni is hagyta magát! Miért nem veszik észre?!

- Marcus… Mikor lett ilyen nagy a pofád? Még végig se hallgattad a katonáimat – ejtett meg felé egy lenéző arcot az osztagvezetőnk, összevonva a szemöldökét, elég elborult fejjel. A főparancsnok arca az eddiginél is jobban eltorzult, már ha ez lehetséges. Ökölbe szorította a kezeit, és az arcizmai vészesen remegni kezdtek.

- NEM VAGY OLYAN HELYZETBEN, HOGY ILYEN STÍLUST MEGÜSS VELEM!! AKÁR MOST RÖGTÖN DARABJAIDRA LŐHETNÉNK TÉGED ÉS AZ ÚJ OSZTAGODAT IS!!! AZ EMBERISÉG ISMÉT A KIHALÁS SZÉLÉRE KERÜLHET!! JOBB, HA MÁR CSÍRÁJÁBAN ELFOJTUK AZ ESEDLEGES VESZÉLYFORRÁSOKAT!! – hadonászott összevissza a kezeivel, mint, aki megtébolyodott.

- Azt hiszem… – lépett előrébb a Hadnagy, egy lépéssel – Elfelejtettétek, kivel is álltok szemben – kezdte, miközben pengéje fogóján, megfeszültek az ujjai. Mi, mögötte feszült figyelemmel figyeltük minden egyes lépését és mondatát, de az arcát nem láttuk, hisz mögötte álltunk – Tudnotok kéne, hogy van egy különleges képességem… – emelte fel ismét a fejét. Mi ugyebár nem láttuk teljesen, de a körülöttük sorakozó katonák, mind hátrahőköltek, és tettek egy lépést hátra. Még a főparancsnok is – Akármivel képes vagyok mészárolni… És, ha valamelyikőtök, akár egy lépéssel is közelebb megy az osztagomhoz, nem leszek rest bemutatót tartani. Ebben nincs semmi kivetnivaló… Nemde?

A katonák, akik eddig a fegyvereiket felénk szegezték, most mintha meghátráltak volna. Természetesen mindannyian megijedtek Rivaille fenyegetésétől. De ezt a Hadnagy se gondolhatta komolyan! Ha lemészárol ennyi katonát, csak az emberiség kipusztulását segíti előbbre. És, ha csak üres fenyegetés is volt, mégis hova futhatnánk?! Falak vannak körülöttünk! Hova bújtatassuk el Sasukét? Körülbelül 50 rettegő katona szemezget velünk fentebbről, fegyverrel a kezeikben, az észrevétlen menekülés szinte lehetetlen lenne. Égkék íriszemet eszelősen kapkodni kezdtem magunk körül. Nincs semmi. Semmi! Hogy mentsük meg így Sasukét?! Ha nem tudjuk meggyőzni ezeket, a nyomorékokat, mindennek vége!

- HALLOTÁTOK?! – nézett körbe az a Marcus főparancsnok kapkodva, elméje már teljesen elborult, lerítt az arcáról – EGYÉRTELMŰEN MEGFENYEGETETT MINKET!! MEGESHET, HOGY MINDVÉGIG AZ ÓRIÁSOK OLDALÁN ÁLLT ÉS MI, NAIV EMBEREK BEDŐLTÜNK NEKI!! A BIZONYÍTÉKOK A SZEMÜNK ELŐTT VANNAK!

- Maga… Maga mégis mi a fenéről beszél?! – szólalt fel mellettem haragosan Nero, le nem engedve a karját, de összehúzott szemöldökkel, elég bosszúsan a főparancsnok szeme közé nézett – Meggyanúsítja a Hadnagyot, az emberiség egyik legerősebb katonáját, aki már számtalanszor bebizonyította hűségét a mi fajunk iránt, hogy mindvégig az emberiség ellen volt?! MÉGIS MELYIK PIZSAMÁJÁBAN ÁLMODTA EZT A SÜLETLENSÉGET?!

- ELÉG LEGYEN! – intette le az a gedva – NEM ÜTHETSZ MEG ILYEN HANGOT VELEM TE ÁRULÓ!! HIÁBA RIVAILLE ELŐÉLETE, MIKOR AZ EGÉSZ CSUPÁN TŐRBE CSALÁS VOLT!! EGYÉRTELMŰEN A TI LÁZADÓK, ILLETVE ENNEK A SZIMPLA SZÖRNYETEGNEK VÉDELMÉRE KEL!!

- HÁNYSZOR MONDJAM, HOGY Ő NEM SZÖRNYETEG?!! – csattant fel Rayne, kidagadó érrel a nyakán és, mintha könnyeket láttam volna megcsillanni a szeme sarkában – Ő A BARÁTOM!!

- HOL VAN A BIZONYÍTÉK?!!

- MÉGIS MILYEN BIZONYÍTÉKOT VÁR EL?!! – ordított a társunk magán kívül és már egy könnycsepp le is gördül a szeme sarkából, térdei remegni kezdtek – AZ NEM ELÉG, HOGY EZ AZ ÓRIÁS, AKIT MAGA SZÖRNYETEGNEK NEVEZ, A KEZÉBE VÉVE FELRAKOTT EGY HÁZTETŐRE, EZZEL MEGMENTVE AZ ÉLETEM?!

- AZ ÓRIÁSOK CSELEKEDETEI MINDIG IS ÉRTHETETLENEK VOLTAK A SZÁMUNKRA!!

- Maga… Maga tényleg ennyire… Ennyire ostoba? – Rayne teljesen reményveszetten, elkerekedett, könnyes szemekkel meredt a főparancsnokra. Még ő sem hitte el, amit hallott. Hiába minden, akármit mondhat, nem fognak neki hinni.

- ENGEDJÉK MEG, HOGY BEBIZONYÍTSUK!!! – ordított fel hirtelen Dorian, rá nem jellemzően, idegesen, vérben forgó szemekkel, összeszűkült pupillával, meredve a rohadékra, kezeit nem engedve le.

- NEM VAGYUNK KÍVÁNCSIAK RÁJUK!! NEM HAGYJUK, HOGY AZ ORRUNKNÁL FOGVA VEZESSETEK MINKET!! NEM DŐLÜNK BE NEKTEK!!!

Teljesen lefagyva meredtem a katonákra, akik még mindig nem engedték le a fegyvereiket. Túlságosan félnek… Akármit mondhatunk nekik, nem fogjuk őket meghatni…

- HALLGASSANAK MÁR MEG MINKET, A ROHADT ÉLETBE!! – ez mindenki legnagyobb meglepetésére Narou volt, aki nagy hevességében előre is lépett egyet. A főparancsnok szinte rögtön, mint akit megijesztettek, hátraugrott, Narou, hirtelen megmozdulásától.

- TÜZELÉSRE FELKÉSZÜLNI!! – emelte magasba a karját.

- KÉREM, NE!! – ez Naoki volt, szintén előrébb lépve – CSAK HALLGASSANAK MEG MINKET!! HAD BIZONYÍTSUK BE, HOGY A TÁRSUNK AZ!!

- KÖNYÖRGÜNK!! – lépett előrébb Stefan is – HAD BIZONYÍTSUK BE AZ ÁRTATLANSÁGUNKAT!! HALLGASSANAK MEG MINKET, NE DÖNTSENEK ROSSZUL, KÉREM!!

- A KÉTSÉGBEESÉS BESZÉL BELŐLETEK!! – ordította felénk, köpködve a parancsnok.

- CSAK ENGEDJÉK MEG, HOGY BIZONYÍTSUNK!!! – ordítottam el magam én is – KATONAKÉNT ESKÜT TETTÜNK A KIRÁLYNAK, NE KELLJEN MEGBÁNNUNK EZT!!

Végül Nero szólalt fel utoljára:

- KÖNYÖRGÜNK ÖNÖKNEK!! AKÁR TÉRDEN ÁLLVA ESEDEZEM MAGUK ELŐTT, KÉREM, CSAK HALLGASSANAK MEG MINKET!! ADJANAK EGY ESÉLYT, CSAK EGYETLEN ESÉLYÉRT FOHÁSZKODUNK ÖNÖKNEK, HOGY BIZONYÍTSUNK!!

A Hadnagyunk hátranézett ránk, közönyös, érdektelen szemeiben, mintha most valamicske fényt láttam volna felfedezni. Mindannyian ott álltunk lihegve, szétvetett karokkal, minden bizonnyal az óriástestbe szorult társunk előtt, teljesen kiszolgáltatottan a főparancsnok akaratának. Mindannyian a vállunk felett átnéztünk a földre taszított, alig-alig lélegző Sasukéra, aki hatalmas, elkerekedett, csodálkozó szürke szemeit meresztette ránk, majd azok megteltek könnyel, és szép lassan legördültek a forró arcán. Ám ekkor a főparancsnok hangja süvített át a feszült levegőn.

- POFA BE! ELÉG LEGYEN EBBŐL A FELESLEGES MARHASÁGBÓL!! HIÁBA RIMÁNKODTOK AZ ÉLETETEKÉRT, MÁR KÉSŐ!! A LÁZADÓK ATTÓL MÉG LÁZADÓK!! TÜZELÉSRE FELKÉSZÜLNI!! – lendítette meg ismét a remegő karját. Elkerekedtek a szemeink. Mindannyian kétségbeesetten Rivaille Hadnagyra néztünk, valami segítséget várva tőle. Úgy festettünk, mint a kisgyermekek, akik édesapjuktól várják az utolsó reménysugarat. Az osztagvezetőnk idegesen, szinte eszelősen végigfuttatta rajtunk, az osztagán a tekintetét, majd a legnagyobb elhatározottsággal, a többi katona felé fordult. Már indult volna meg feléjük, mikor eldörrent valami. Mindannyian a fülünkhöz kaptuk a kezünk, és majdhogynem térdre zuhantunk. De nem csak mi, a többi katona is együtt véve. Egyedül csak Rivaille volt az, aki csak kissé meggörnyedve vehemensen a felfele tekintett. Valaki egy zajgránátot lőtt fel a levegőbe. Mintha minden megfagyott volna. A főparancsnok, felemelt kézzel, az idegtől remegve nézett ugyanabba az irányba, amerre Rivaille. Szélcsend állt be. Mintha ez előbbi ordítozás meg sem történt volna. Majd pillanatok múlva, az illető, aki felküldte a zajgránátot leugrott közénk.

- Elég legyen – hallottunk meg egy ismerős, mély, komor hangot.

- Erwin… – nyögte az osztagvezetőnk megtörve a csendet, a magas, karizmatikus szőke Parancsnokára nézve, és leengedte a pengéit – Tudom, mit szeretnél mondani, de a válaszom – ám itt, Erwin félbeszakította azzal, hogy felordított Marcus főparancsnoknak:

- Én engedélyezem, hogy Rivaille és az osztaga bizonyítsa az ártatlanságát!

A főparancsnok még mindig feltartva jobbját, elkerekedett szemekkel meredt Erwinre.

- E… Erwin! – forgatta körbe a szemét, kínosan s halkan nevetve, mintha a körülötte lévő katonáktól várna segítséget – Ezt te sem gondolhatod komolyan!!

- De, nagyon is komolyan gondolom!! – adta a választ szinte rögtön, megemelve a hangját, ami bezengte a körülöttünk lévő teret – Ez a jelenet nevetséges volt, és értelmetlen! Csak egyetlen esélyt kértek a bizonyításra! S ti, mint holmi nyúlszívű iskolázatlan fajankók, csak mentek a fejetek után és hagyjátok, hogy a félelmeitek irányítsanak benneteket! És még igaz katonának nevezitek magatokat?! Katonaként felesküdtetek az emberiség visszaállítására! Ezt jelenti a katonalét! Ez az elsődleges! De ti képesek lettetek volna bizonyítékok meghallgatása nélkül kivégezni nyolc embertársatokat!! Ha ez így folytatódik, az emberiség vesztét, saját maga fogja okozni, nem az óriások!! – jelentette ki. Senki sem szólalt meg, még a szél süvítését is lehetett hallani, ahogy Erwin Parancsnok harci kabátját meglengeti a szél, ő pedig erélyes, tengerkék íriszeit végig futtatta a katonákon, akik csak megszeppenve néztek a Felderítő Egység főkapitányára.

- Nem elég, hogy Eren Jaegernél el kellett játszani ezt a sületlenséget, most ismételten?! – folytatta, és szigorúan és tekintélyparancsolón Marcus szemei közé nézett – Az a fiú elég bizonyíték volt arra, hogy léteznek jó óriások, akik a hasznunkra válhatnak! Miért nem hallgatjuk meg a bizonyítékokat? Lehetetlen lenne, amit kérnek? Nézzenek rájuk! – mutatott felénk – Ezek az Újoncok életüket feláldozva védik ezt a földre taszított óriást, katonai tisztességgel rimánkodnak önöknek, hogy megmutassák bizonyítékaikat, miszerint ez itt, az ő osztaguk tagja, Sasuke Matsuko!

A monológot feszült hallgatás követte. A katonák leengedték fegyvereiket, és lesütötték szemeiket, mereven bámulva maguk elé. Marcus parancsnok pedig szinte kétségbeesetten pillantott körbe apró, beesett szemeivel, arccsontján legördült egy izzadtságcsepp. Senki sem állt most az ő oldalán, senki sem volt hajlandó lőni, de még a fegyvert felszegni sem.

- A… Akkor bebizonyíthatjuk? – hebegtem vonakodva, megtörve a feszült csendet. Híres vagyok, hogy a legrosszabb pillanatokban sikerül megszólalnom. Erwin parancsnok a válla fölött átnézett ránk, végigfuttatta Nerotól kezdve a szemeit rajtunk, jól megnézve mindannyiunkat, majd egy halvány mosoly jelent meg az arcán, és a szél meglibbentette a hátán elhelyezkedő címert. Majd végül bólintott egyet. A szívünk megállt egy pillanatra, adrenalinunk az egekbe szökött, mindannyian dagadtunk egy centit, az már biztos. Bebizonyíthatjuk! Pár perccel ezelőtt még szemezgettünk a fegyverek ránk szegezett csöveivel, és szinte biztos volt, hogy szitává lőnek minket, és élettelenül esünk össze itt a macskakövön, de most végre bebizonyíthatjuk! Felcsillant szemekkel összenéztem a mellettem álló Neroval, aki élettel telien, egy nagy mosollyal viszonozta ezt. Ez nem sokon múlt!

- Na – tette csípőre a kezeit Narou elég tuskó módon, de látszott rajta, hogy nagy kő esett le az ő szívéről is – Ez a beszéd!

- Az anyját! – sóhajtott Naoki is fellélegezve – Azért elég gáz lett volna, ha lelőnek minket! – vigyorgott össze a bátyjával, aki összeborzolta az így is kusza szénfekete haját.

- Viccelsz, Rivaille Hadnagy szanaszét nyeste volna ezeket, a balfácánokat! – zsongott be Dorian is gúnyosan vigyorogva, de a bátyja atyaian hátba lökte.

- Azért a gatyádba fostál te is! – röhögte ki őt Stefan. Raynéra emeltem a tekintetem, aki nem ujjongott, nem zsongott be, csak állt. Állt, mint aki nem is hiszi el, amit hall, leengedve a vállait és csillogó szemekkel meredt Erwin parancsnokra, mintha minimum a Megváltóval szemezgetne.

- Na akkor – csaptam össze a tenyereimet – Bizonyítsuk be ezeknek, a tükörpontyoknak, hogy igazat beszéltünk!

- Bizony, bizony! – bólogatott hevesen Dorian, karba téve a kezeit – Ezeknek, a sügéreknek! Mindenki, egytől-egyig felbátorodott, akár képesek is lettünk volna a nyelvünket nyújtogatni a főparancsnokra. A rókaképű, fiatalabbik olasz meg is tette.

- Rayne! – a Hadnagyunk egy nagy lendülettel, teljes testtel velünk szembe fordult, csizmája talpa egy nagyot dobbant a kövön, ahogy lecsapta oda azt, palástja meglebbent a szélben, és hangjában, mintha izgatottságot véltem volna elvétve felfedezni – Vágd ki az óriás nyakából a barátodat!

- Tessék? – pislogott nagyokat az orosz – Én? Nem valami profibb embernek kéne – kezdte volna, de Rivaille rögtön félbeszakította őt.

- Nem – jelentette ki – Hidd el, neked kell kiszedned onnan. Ez parancs! – szemeivel tekintélyt parancsolón Rayne heterokrómiás tekintetét vizslatta, aki egy ideig csak résnyire nyitott szájjal meredt a Hadnagyunkra, majd eltökélt ábrázatot öltött. Határozott, erős léptekkel a felszereléséhez lépdelt, magára erősítette, és szembefordult az óriással. Aki földre szorítva, ezer, meg ezer kampóval magában, szöges hálóval leborítva, vonakodva, akadozva, szinte alig- alig lélegzik, forró lehelete csak meg-megakadva jut ki a száján, zihálva. Óriási, lapos, homályos, és könnyes acélszürke szemeivel egyenesen Raynét nézte, mintha segítségért könyörögne neki.

- Nyugodj meg, Sasuke – szólalt meg az említett és tartóiból fürgén kirántotta a pengéit – Csak maradj így – ugrott fel hirtelen és kilőve a barátja nyakszirtjébe az indáit, szinte a földet súrolva, lábait behajlítva maga alá húzva, süvítve közeledett hozzá. Ezután, a megfelelő pillanatban a gázpalackja szaltózva a levegőbe repítette, egyenesen az óriás tarkóján érve „földet”, és szemeivel a barátja nyakát vizslatta, majd egész egyszerűen leguggolt, és tenyerét a gyengepontjára helyezte.

- Kihozlak innen – lendítette a pengéit, egy méretes cafatot szelve ki belőle. Mindannyian megkövülve, tátott szájjal néztük a jelenetet, ahogyan a társunk előre hajol, erőt véve magán megragad valamit, erőlködik, káromkodik. És következő, amit láttunk, beregisztráltunk, azaz, hogy Rayne a hónaljánál tartva Sasukét, egy óriási lendülettel szinte kitépi az óriás nyakából, és elvesztve az egyensúlyát, mindketten lebukfenceztek az óriás válláról, egy óriási csattanással, és puffanással érve. Nem hittünk a szemünknek. Éreztem, ahogyan könnyek kezdik égetni a szemeimet. Tényleg Sasuke az! Egymásra néztünk mindannyian, majd szinte egyszerre rohanni kezdtünk feléjük, a húskupac háta mögé.

- Sasuke!! – kiáltotta Nero, és mikor mögéjük értünk láttuk, ahogy Rayne férfiasságát leszarva elsírva magát, szorítja magához a forró, szinte gőzölgő, lázas, és bágyadt tekintetű, izzadt barátját.

- Te idióta! Te segg, te… Te féleszű, te… Te ostoba! – ócsárolta őt kíméletlenül, ám Sasuke csak feküdt a karjai között, lapos szemeit az égen pihentette, majd csak erőtlenül ennyit nyögött ki mindannyiunknak:

- Köszönöm.