3. rész: Óriások 1, Mária fal 0

Sziasztok! Elkészült a blog első trailer videója, amit ide kattintva (illetve lejjebb tekerve az oldalon) tekinthettek meg:) Valamint, köszönjük az eddigi olvasókat, feliratkozókat és pipákat, az első részhez érkezett kommenteket♥

Meg is érkezett a következő rész, jó olvasást!♥

3.

Óriások 1, Mária fal 0

Sasuke

            Az elkövetkezendő pár hétben a Hadnagy nem küldött ki bennünket sem a városba, sem a falakhoz, hanem sebeink gyógyulását meg sem várva és nem is kímélve, keményen oktatott, edzett minket, emellett büntető feladatokat adott, ha rontottunk, vagy (ahogy mondta egyszer) „kihágást” vétettünk ellene. Például, Mimoza rálelt a Hadnagy éléskamrájára és egyszer egy darab húst, másszor pedig nagyobb tömb sajtot lopott ki, amikor a szakács nem volt jelen. Természetesen lebukott, így még késői órákban is láttuk szobáink ablakából, ahogyan rótta szegény csaj a köröket a kastély körül. Jó, azért én is és Narou is kaptunk, amikor egyik reggelinél annyira összeszólalkoztunk (ki nem állhatom ezt a nyomorékot), hogy egymást dobáltuk kajával, így a Hadnagy egy „Ha ilyen könnyelműen pocsékoljátok a kajánkat, akkor ugyanekkora lelkesedéssel teremtsétek is elő!” mondattal elküldött minket négy napra földet művelni. Így mi nélkülözhettük az edzéseket, ráadásul Naoki is kapott büntető feladatot, amiért megpróbált a bátyja után jönni. Azonban, egy reggel…

- Ma a Helyőrségieknek fogunk besegíteni – jelentette be Rivaille, az asztalfőnél ülve, keresztbe vetett lábakkal, kényelmesen hátra dőlve, egyik karját pedig a széke háttámláján pihentette. Egy pillanatra megálltam a rágásban, majd egy nagyot nyeltem.

- Minek? – kérdezte Dorian, tele szájjal.

- Mi az, hogy minek? – pillantott fel rá élesen a Hadnagy – Katonák vagytok, vagy nem? Köztük is a Felderítő Egység katonái! Kötelezettségeitek és feladataitok vannak! Nem henyélni jöttetek ide, azt hittem, ezt alapesetben tudtátok – masszírozta meg az orrnyergét, lehunyt szemekkel, eléggé flegma stílusban.

- Tudtuk is – szólalt fel Rayne, kissé lekezelően, mire Rivaille egyből kinyitotta a csipáját és ránézett.

- Történt valami, hogy oda kell mennünk? – kérdezte Narou, az a köcsög.

- Éppenséggel igen – biccentett a Hadnagy, de úgy tűnt, nem akarja most rögtön elmondani. Istenem, miért ekkora gyökér? Szívesen megforgatnám néha benne a kardomat.

- És el is óhajtja mondani, vagy megint az utolsó pillanatban készít fel minket a lehetséges eshetőségekre – szólalt fel hirtelen Nero, eléggé csípősen, a Hadnagyra sem nézve – Úgyan úgy, mint az… „edzésnél”? – na itt már ránézett és nem épp kedvesen.

- A szemtelen stílusodért, indulás előtt ötven fekvőtámaszt csinálsz, előttünk – közölte vele a Hadnagy – Amit számolni is fogok.

Nero hitetlenül meredt rá, aztán megforgatta a szemét és dühösen felkönyökölve az asztalra, elfordult tőle. Páran amúgy ezen már most felkuncogtak (pl. Dorian, Narou és még én is).

- Egyébként, a Parancsnok csapata látott egy csorda óriást tartani a Mária fal felé. Nem kísérelték meg a megállításukat, mert kevesen voltak egy akkora létszámú falkához. A Helyőrség már készenlétben áll, nekünk pedig segítenünk kell őket. Páran a kapuknál lesztek, a többiek pedig elszórtan, a falon figyelitek az eseményeket – darálta le, monoton, unott stílusban. Cseppet sem volt aggódó, mi azonban eléggé beparáztunk. Óriásokkal küzdeni nem kis meló. Csak egy rossz lépésed vagy hibád legyen és véged. Ez komolyan, élet-halál tét.

- Az apád is ott lesz? – kérdezte Rayne, miközben a lovainkat nyergeltük éppen, az istállóban.

- Nem – húztam meg a nyerget Braun hasán. Talán túl erősen is, mint kellett volna, mert csóró állat hörögve kezdte venni a levegőt, így a kapoccsal babrálva, engedtem a szíjon – Az én apám a Rózsa fal egyik őrzőállomásán van készenlétben – egyenesedtem fel a ló mellől és ellenőriztem a cuccost, hogy jól raktam-e fel.

- Értem – biccentett komoran és megpaskolta a lova nyakát. Megragadtam a kantárt és kivezettem Braunt a bokszából, Rayne pedig szintén így tett a lovával és követtek minket. Ám a sorok között elhaladva, egy szokásos hangot hallottunk meg. Meg is torpantunk és szórakozottan figyeltük Mimoza újabb szerencsétlenkedését.

- Ne csináld már Cadillac, az Isten áldjon meg téged! – pattogott a kis fa sámlin a csaj, miközben próbálta a lova szájába bele tenni a zablát, de mint mindig, a patás most sem engedett neki. Elkapdosta a fejét és még le is nyerítette Mimi szeplőit az arcáról.

- Ezt mindig élvezet nézni – lépett mellénk Dorian, jókat kuncogva az orra alatt.

- Hogy ti mindig mások szerencsétlenkedésén élvezitek ki magatokat – szólalt meg mögöttünk Naoki, elég álmosító hangon. Átnéztem a vállam fölött és természetesen az a tetű bátyja is ott állt mögötte, aki Mimit látva, csak szokásosan ejtett egy lenéző grimaszt és tovább is állt. Lenéztem én is őt (bár ő nem látta).

- Inkább fuss a bátyuskád után és bújj a seggébe, mielőtt hiánya lesz valamelyikőtöknek – imitált Rayne elhessegető mozdulatot a kezével, mire Naoki csak lemondón megrázta a fejét és a lovát elvezetve, tovább sétált.

- Mimoza, könyörgöm – érkezett meg az említett vörös hajú csajnak a felmentő sereg – Legyen egy kis eszed – lépett a foltos ló mellé Stefan, kezében egy vödör zabbal. Egyébként a pali csuklója még mindig be van kötve, de már nem olyan vészes az a törés neki. Markával belenyúlt a vödörbe, felnyalábolva vele marék zabot és a ló elé tartotta, aki egyből rákapott és falatozni kezdett.

- Na, most próbáld meg – nézett Stefan, fél mosollyal Mimire, aki szenvedve bólintott és kihasználva azt az értékes pillanatot, amikor Cadillac rágott, bedugta a szájába a zablát. Természetesen a lónak ez nem tetszett, egyből prüszkölni és köpködni kezdett, de mi egyöntetűen éljenezni és tapsolni kezdtünk. Mimoza pedig leugrott a sámliról, és előre hajongott.

- A hajad belelóg a szénába – figyelmeztette Rayne, mire a csaj sikongatva felugrott és azt a kibaszott hosszú haját kezdte nézegetni, nem lett-e lószaros valahol. Felröhögtünk, majd a lovainkat magunk mögött húzva, kivezettük őket az istálló elé, ahol Rivaille egy fának támaszkodva számolta Nero fekvőtámaszait.

- Hé, Csacsi – lökte meg Narou szórakozottan az öccse karját – Szerinted, mikor esik össze?

- Szerintem, még bírja – vonta meg a vállát Naoki és bal lábát a kengyelbe helyezve, felugrott a lova hátára.

- Csóri aranyszőke még mindig nyomja? – jelent meg mellettem Dorian, hirtelen és ciccegve megingatta a fejét.

- Már szerintem, mindjárt végez. Úgy hallom, harmincvalahánynál tart – legyintettem és én is felugrottam a lovam hátára.

Közben megjelent Mimi is és Stefan is, szintén lóháton, aztán megvártuk, amíg Nero nagy nehezen, totál kifulladva és lihegve, izzadó homlokokkal, barátságtalan arckifejezéssel felül, befejezve a fekvőtámaszozást. Megcsinálta. Mind az ötvenet.

- Nos, mivel Kamasta sajnos még nem vágtázó képes, ezért valaki lesz oly szíves és osztozik a nyergén Neroval? – lökte el magát Rivaille a fától és a lova mellé sétált.

- Én leszek oly szíves és az ágyamat is megosztom vele – szólalt fel Dorian, mire mi, pasik, felröhögtünk, azonban Nero, Mimi és Rivaille nem díjazták annyira ezt a beszólást. Az előbbi dühösen nézett, Mimi csak mosolygott, de együtt érzett egyedüli lánytársával, az utóbbi pedig csak megforgatta a szemét és motyogott valami „Szörnyen humoros egy kis pöcstől.” félét.

Miután kimulattam magam, egy jól szórakozó vigyorral odalovagoltam a földön térdepelő szőke lányhoz és kissé lehajolva, megkapaszkodva a kantárszárban, kezet nyújtottam neki.

- Gyere, fuvarozlak – vigyorogtam le rá.

- Kösz – fújtatott az orra alatt, majd megfogta a kezem, feltápászkodott, azután én előrébb csusszantam a nyeregben, ő pedig felpattant mögém.

- Ugye mindannyian ellenőriztétek a felszereléseiteket? – kérdezte a Hadnagy – Elkerülhetetlen az óriásokkal való harc, a lyuk miatt. Nem kéne, hogy csata közben jöjjetek rá, hogy amúgy nem is működik.

Egyöntetűen bólogattunk, bár hallottam, hogy Nero lélegzete elakad a hátam mögött, és helyezkedni kezd.

- Nem nézted meg, mi? – kérdeztem suttogva, egy fél vigyorral.

- Nem, a francba – suttogta idegesen.

- Nyugi! Nem lesz baj – biztosítottam és én is kényelmesen elhelyezkedtem.

Amikor a Hadnagy lova vágtázásnak indult, Nero körbefonta a derekamat, belém kapaszkodva és mi is útnak eredtünk.

- A csapatok a következők – szónokolt Rivaille, szokás szerint, amikor a Mária fal tátongó, de visszaépítésben lévő nyílása előtt ácsorogtunk, libasorban, immár lovak nélkül – Én, Stefan és Mimi itt maradunk. Nero, Rayne és Dorian, ti a városba mentek, követitek Hanjit és az osztagát, nyugat fele. Sasuke és a Silvermanek, ti pedig Jean újoncait fogjátok követni kelet felé. Világos? – kérdezte.

- Igenis – tisztelegtünk egyet, bár a tekintetem találkozott Narouéval és ugyanúgy néztünk egymásra. Ellenszenvesen, utálattal telien.

- Rivaille Hadnagy – jelent meg hirtelen mellettünk Jean-san, Hanji-channel, és egy csomó katonával. Mind, Felderítő Egységes volt. Köztük itt volt Armin-san is.

- Hajni – lépett a Hadnagy, a szemüveges nő elé – A te osztagodhoz soroltam be őket – mutatott Raynéra, Dorianra és Nerora – Jean, a tied pedig az a három ott – bökött rám és a csapattársaimra. Jean-san és Hajni-chan értetlenül néztek egymásra, majd a Hadnagyra.

- De hát… De, hát hogy-hogy, Levi? – pislogott nagyokat a nő.

- Nem egy osztagként mentek? – kérdezte Jean-san, széttárt karokkal.

- Nem – jelentette ki Rivaille.

- De nem gondolod, hogy jobb lenne, ha – szabadkozott volna továbbra is az osztagvezető, Jean-san, de a mi Hadnagyunk egy szúrós nézéssel el is hallgattatta – Értettem, Hadnagy. Akkor, a Rivaille osztag emberei kövessenek engem – futott át a tekintete rajtam, meg azon a másik kettőn és mire kettőt pisloghattam volna, már mennem is kellett utána.

Nem is tudom, már meddig futkoshattunk a falon, mire végre megállapodtunk egy pontnál, ahol nem volt semmi, csak erdők és pár elszórt ház a falon belül.

- Idejöttünk? Miért pont ide? – értetlenkedett Jean-san egyik újonca, aki Kaito névre hallgat.

- Mert ezt az utasítást kaptuk! Ne kérdezz, csak végezd a dolgodat! Ha szükség van rá, használjatok jelzőfényeket – nézett végig rajtunk a csávó, aztán magunkra is hagyott. Ott álltam, két Silvermannel és még három másik újonccal az oldalamon, a tűző napon.

- Na jó, eddig bírtam, én húztam az árnyékba, mielőtt elpárolgok – tápászkodott fel, az eddig térdeit átölelő Naoki és az indái segítségével, leereszkedett az ötven méteres falon, hogy annak árnyékában ücsöröghessen a betonon.

- Én is mentem – közölte Dean, az egyik Újonc és vele ment egy másik, mi hárman (Kaito, Narou meg én) pedig ott maradtunk a fal tetején.

- Ezek mennyien vannak – ciccegett Narou, a távolba meredve, ugyanis egy rahedli Rendellenes éppen erre felé tartott – Miért nem halnak már ki, a büdös életbe?!

- Az túl egyszerű győzelem lenne számunkra – sóhajtott Kaito, ujjait fésűként használva, kisöpörte arcából barna haját és sárgásbarna szemeivel pásztázta az óriások ide tartását.

- De miért épp ide osztottak be minket? – kérdeztem inkább magamtól, mint tőlük – Hiszen… itt nem tudnak átjutni, nincs lyuk – vezettem végig szürke szemeimet a falon. S ekkor, szó szerint, derült égből villámcsapás történt. Hatalmas hangrobbanás és füstfelhő vitt le bennünket a falról, így az indák segítségével kellett a fal oldalán megkapaszkodni.

- FORRÓ! – kiáltozta Kaito, az arcát törölgetve, miközben tartotta magát az indával. Valóban, szinte égette a bőrömet, egyből le is vert a víz és elkerekedett szemekkel meredtem az ég felé, ahova ez a tömérdek, sűrű füst, gőz felszállt.

- Mi a jó büdös franc..?! – sziszegett fel Narou.

- MI TÖRTÉNT?! – kiáltozott fel Naoki, lentről.

- NEM TUDJUK! – ordított vissza a bátyja.

- Másszunk fel! – adtam ötletet és meg sem várva a többiek válaszát, én megindultam. Amikor felértem a fal tetejére, és lenéztem, egy több, mint húsz méteres óriást pillantottam meg! De nem a szokványos féle volt… Alig volt rajta bőr és látszott rajta, hogy ez nem Rendellenes. Sőt. Olyan volt, mint…

- Ez egy Intelligens?! – ért fel mellém Narou, félbe szakítva a gondolatmenetemet.

- Úristen – jelent meg Kaito is.

- Ééén… kinyírom – rántotta elő Narou a kardját, de lefogtam.

- Ne légy hülye! – szóltam rá keményen – Még megölne!

- Engedj el, had végezzem a dolgomat!! – lökött el magától durván, így hátra tántorodtam.

- Odanézzetek!!! – kiáltotta Kaito hirtelen, mire az általa mutatott irányba néztünk és abban a szent pillanatban, az óriás áttörte a falat, puszta kézzel, lábbal és kisebb nekifutással, majd egy szempillantás alatt köddé vált.

- NAOKI!!! – hagyott ott bennünket egy perc alatt Narou, aki minden bizonnyal a lent lévő öccse életét féltette, én pedig remegő végtagokkal néztem, ahogyan a többi óriás beözönlik a lyukon és, amint a röpülő betondarabok földet érnek az elszórt házak között.

- Most mi lesz…? Ennyi eszük nem lehet – túrt a hajába Kaito, teljesen lefagyva és össze is esett.

- Hamar! – szóltam rá, mikor észbe kaptam – Azonnal szóljunk a többieknek!

Ijedt tekintettel bólintott.

- Meg ne próbálj harcba szállni velük, csak kerüld el őket és menjünk! Én megyek a Hadnagyhoz, te keresd meg Hajni-chan osztagát! – utasítottam, ő pedig verejtékező homlokkal bólintott.

- Rendben – és már el is tűntünk onnan. Lenézve láttam, hogy Narou és Naoki is okosak és mentik magukat, azonban a másik két újoncot telibe kapta pár betontömb.

A Rendelleneseket kikerülve, nagyokat szaltóztam és szálltam a levegőben, mígnem elértem a Hadnagyot és figyelmeztettem, bár addigra már ők is észlelték a veszélyt.

Nero

            Ismét felbukkant az egyik Intelligens óriás. Sasuke szerint, fekete hajzat borította a fejét, amitől az arcát nem lehetett látni, de pár ütésből és erőfeszítésből betörte a falat ott, ahol kevésbe számítottunk rá. Rengeteg óriás követte ezt az Intelligenst idáig és be is jutottak a nyíláson. Felocsúdni sem volt időnk, hogy ezeknek hirtelen ennyi eszük lett volna, hiszen a várost, azonnal elözönlötték az ellenségeink, és most én is csatába szállhattam. Bár még el sem kezdődött igazán, de már most rengeteg civil és katona esett áldozatul.

Miután az óriás elterült a betonon, nagy robaj hangjával, por-, és füstfelhők kíséretével, mellette termettem. Ziháltan, remegő kezekkel és lábakkal néztem a hatalmas, 12 méteres élettelen, egyből foszlásnak induló tetemet. Megöltem. Végre. Megöltem életem első óriását. Az emlékképek erről az undormány pokol teremtéséről, ahogyan az a rohadékok évekkel ezelőtt felfalták két családtagomat, egyből elöntötték az agyamat. Nekem kellett volna akkor meghalnom, nem Chaninak… Most neki kéne itt lennie és nem nekem…

~

            „A riadt, hisztérikus tömeg ordított, sikított. Mindent és mindenkit eltaposva, letarolva, félre lökve az útjukból, menekültek a belső fal védelmének felé. Az óriások, akiket csak értek, mindet elkapták és megették. Az életemet féltve és mentve, sírva futottam apró lábaimon, kezeim közt a kedvenc babámat szorongatva, a bátyám oldalán, aki szintúgy űzött vadként rohant, mint mindenki más. A szüleinket kerestük, akik nem voltak már a házunk környékén. Mi több. Házunk sem volt már. Az első, ami bevillant, hogy már meghaltak, de Chani tudta, hogy a szüleink a kikötő közelében tartózkodtak, hiszen épp a Városházára mentek, amikor megtörtént ez a tragédia.

A nagy rohanás közben, a kis ruhám bele akadt valamibe és elestem, elengedve így a testvérem kezét. Az óriás, aki a sarkunkban volt, majdnem eltaposott. Az addigi életem lepergett előttem, ahogyan teljesen halálra rémülten sikítva, a kerek, könnyes szemeimmel felnéztem, az engem felfalni készülő teremtményre, miközben az óriási keze felém nyúlt. Összeszorítottam a szemeimet, ám ekkor meghallottam, ahogyan a bátyám a nevem kiáltja, majd megragadja a kezem, félre dobja gyönge testemet az útból, s a kemény betonra esve, újból felnéztem. A halálordítás, ami a hallószerveimet égette, egyezett azzal a rémálmaimat is ezerszer túlszárnyaló képpel, ami elém tárult. Az óriás a markában fogta a bátyám, aki éppen engem nézett, miközben könnyek áztatták az arcát és a fájdalom minden típusa átfutott rajta.

- CHANI, NEEE!! – kiáltottam fel, felé nyúlva, de a testem megdermedt.

- SZERETLEK HUGI! KERESD MEG ANYÁÉKAT, MENTSD AZ ÉLETED!! – ez volt az utolsó mondata felém, s a következő pillanatban már csak a halálsikolyát hallottam, mert, az óriás egészegyszerűen a szájba vette, megrágta és lenyelte a testvéremet. A kezem, amit felé tartottam, megremegett, a szemeim elkerekedtek, a szám tátva maradt, a szívem kihagyott egy ütemet, a légzésem elakadt és az egész addigi énem megsemmisült.

- NEEEEEEEE!! – sikoltottam fel torkom szakadtából, miközben a fájdalom és a tehetetlenég minden kínja a szívemet kínozta. Az óriás felém fordult, miután meghallotta a sikolyom és egyenesen felém nyúlt. Hátrébb kúsztam, de ekkor a mögöttem magasodó ház falába ütköztem. Felkészültem rá, hogy most csatlakozom a testvéremhez, annak ellenére, hogy a halál fájdalmától való félelem bennem ordítozott. De megmenekültem. Egy katona felkapott a földről és a karjában cipelve, elmenekített onnan. A nyakába kapaszkodva átnéztem a válla fölött, ahogyan suhanunk a levegőben, a lobogó zöld palástján a Szabadság Szárnyai voltak, és láttam, amint két másik katona megölik azt az elvetemült szörnyeteget. De addigra már késő volt. A bátyám meghalt.

A katona, akinek az életemet köszönhetem, elvitt a kikötőbe és megkereste édes anyukámat, aki sírva és remegő karokkal, teljes erejével szorított magához. Akkor és ott tudatta velem, hogy nem csak a bátyámat veszítettük el, hanem az édes apukámat is. Anya akkor fogadta meg, hogy csatlakozni fog a Felderítő Egységhez, hogy bosszút álljon a családjáért, én pedig bár kisebb voltam akkor még, szintúgy gondoltam, ahogyan ő. Aztán így is lett. És, hogy ki is volt az a hős katona, aki akkor megmentett? Nem más, mint Erwin Smith, a Felderítő Egység főparancsnoka.”

~

Aztán, mintha bekattantam volna, hirtelen eltűnt a körülöttem levő világ. Nem hallottam semmit és nem láttam semmit sem, csak ezt a tetemet. Hirtelen, nem volt elég az, hogy megdöglött a kezeim által. Nem. Én apró cafatokra akartam cincálni.

Eldobtam az egyik kardom, a másikat pedig egy kézbe fogtam.

- DÖGÖLJETEK MEG ÖRÖKRE!! – kiáltottam magamon kívül, eltorzult, könnyes arccal, miközben térdre ereszkedve, beledöftem tövig a kardomat az élettelen, merev arcába – SOHA NE SZÜLESSEN ÚJJÁ MÉG A LELKED SEM!! AZ ÖSSZES FAJTÁDBELIEKET KINYÍROM A BÜDÖS PICSÁBA!!! – döfködtem belé a pengém, miközben a vére rám fröccsent, de fel is száradt rólam. Észre sem vettem, hogy időközben veszélybe kerültem. Csak miután a penge olyan mélyre ment, hogy nem volt elég erőm kihúzni. Zihálva, könnyezve, rázkódó vállal kapaszkodtam a kardomba.

- NEROO!!! – ordibálták hirtelen többen is a nevem, mire riadtan felkaptam a fejem és akkor megpillantottam azt a kb. 10 méteres óriást, amelyik egyenesen engem pécézett ki magának és felém tartott. Az agyam vészjóslóan kattogni kezdett és annyira megijedtem, hogy azt sem tudtam, mit csináljak. És gyorsan kellett döntenem. Felpattantam a betonról, majd megpróbáltam ki rántani a kardomat, de nem tudtam, ezért kibiztosítottam a pengét, ami így az óriás arcába döfve ott maradt, de ahogy megfordultam, a lábam beleakadt a földön pihenő másik kardom zsinórjába és orra estem.

- Francba!! – kiabáltam, halálra rémülten és az adrenalin elöntésétől, mit sem törődtem az esés fájdalmával. A mögöttem lévő óriás léptei visszhangoztak a fülemben, ahogyan döngették alattam a talajt és a körülöttem lévő házak tetejéről cserepek estek le tőle, darabokra törve. Felpattantam, kezembe fogva a kardom és miközben az életemért rohantam, meghúztam a ravaszt, ám ahogyan a kampó a fal felé repült, visszapattant a téglákról és a földre esett. Földbegyökerezett a lábakkal lefékeztem, értetlenül nézve magam elé.

- MI A FRANC??!! – kapkodtam, aztán hátrafordultam és csak a vészreflexeimnek köszönhetően tudtam elkerülni a Rendellenes támadását. Szaladni kezdtem, ahogyan a lábaim bírták.

- NERO!! REPÜLJ MÁR EL ONNAN!! – kiabálta valahonnan Mimi. Igyekeztem a másik kampót használni, ám az pont ilyenkor bedöglött. A következő pillanatban pedig elém esett egy sziklatömb, de nem tudtam elég ügyesen kikerülni, így ismét orra buktam. A földön kúszva kezdtem hátrálni. Már biztos voltam benne, hogy végem van, ezért összeszorított szemekkel, az arcomat mosó könnyekkel megfordultam, hogy szembenézzek vele. Egyenesen felém nyúlt, én pedig ismét összeszorított szemekkel, felsikoltva vártam, hogy a markába szorítva összeroppantson, és lenyeljen, csakugyan úgy, mint évekkel ezelőtt. Ám ekkor hirtelen valami ütést vagy nyomást éreztem a mellkasom körül és eltűnt alólam a talaj. Szél süvítette meg a hajam, és a gázpalack hangja ütötte meg a fülem, ahogyan kinyitottam a szemeimet. Realizáltam, hogy repülök, de persze közben valaki fog. Szintúgy, ahogyan régen… Belekapaszkodtam az engem tartó erős karba, aztán felnéztem és Narou komor, de verejtékes arcát pillantottam meg, a nyakában összecsatolt palástja mögül. Lerakott egy közeli háztetőre, ahol Mimi, Rayne és Stefan ácsorgott harcra készen, és amíg én elakadt szavakkal, remegő végtagokkal, kissé tátott szájjal ültem a cserepeken, megpróbálva túllendülni a sokkon, addigra Narou már el is szállt onnan. A számon át vettem a levegőt, szaporán, miközben a szívem olyan gyorsan vert, hogy majdnem kiugrott a helyéről. Nagyon, nagyon kevésen múlt…

- Minden rendben??! Mi történt, megint elromlott a felszerelésed??! – guggolt le elém hirtelen Mimi, ezzel is eltakarva előlem a képet, miként Narou végez az engem megtámadó óriással. Fél kézzel megragadta a vállam. Nem feleltem, csak néztem rá, aztán lenéztem a manőver felszerelésemre. Mi volt a baj? Megint bedöglött volna? Magam sem tudom… – Vérzel! – állapította meg némi hatásszünet után és a mellénye zsebéből előhúzott egy fehér kendőt, és megtörölte vele az arcomat.

- NERO!! – hallottam meg egy igen dühös, fortyogó hangot. Oldalra fordítottam a fejem és a Hadnagyot láttam megjelenni a semmiből, majd egyenesen felém tartott – MIT KÉPZELSZ MAGADRÓL??!! MÁR IS ELFELEJTETTED, HOGY MIT MONDTAM??!! – ordítozott velem kegyetlenül – ÉBERSÉG, FEGYELEM ÉS KONCENTRÁCIÓ!! HA EZ A HÁROM DOLOG NINCS MEG BENNED, AKKOR MEGHALSZ!! CSAKÚGY, MINT AZ ELŐBB MAJDNEM!! HÁNYSZOR ISMÉTELJEM EL?! NEM VOLT ELÉG A MÚLTKORI?! – arcáról most nem a szokásos lenézés tükröződött. Dühös volt. Nagyon-nagyon dühös. És talán… megijedt? Nem, azt nem hinném – Ez már a második alkalom, hogy élethalál helyzetben romlik el a felszerelésed! Mondtam, hogy ellenőrizzétek minden járőrözés és készenlét előtt!

- De menetközben romlott el – hebegtem zavartan és remegő, vékony, egér hangon, felnézve rá, de alig bírtam állni a tekintetét.

- Nem érdekel! – jelentette ki, én pedig ismét lesütöttem szégyenemben a szemeimet – És nem engedheted meg magadnak, hogy a bosszú és a gyűlölet irányítson! Rajtad kívül mindenki más is gyűlöli őket, és végezni akar velük! De gondolj bele, ha senki sem küzdene tiszta fejjel és leállnának itt olyanokat csinálni, amit most te, akkor még pluszba mennyi katonaélet veszne oda FELESLEGESEN??!!

Elfordítottam, majd lehorgasztottam a fejem, elszégyellve magam és a viselkedésemet. Igaza van a Hadnagynak. Ezt nem lett volna szabad. Ha Narou nincs, akkor én már nem élnék és senki sem sajnálna. Mert az én hibámból vesztem volna oda. Még csak a hasznukra se lettem volna…

- Levi! – jelent meg hirtelen Hanji-sama, vele pedig az egyik újonc embere, (asszem’ Kaito a srác neve), mire felnéztem rájuk – Erősítés kéne a jobb oldaliak elintézéséhez! – mutatott a háta mögé, de le sem lehetett vakarni a vigyorát az arcáról. Ő mindig élvezi az óriásokkal való találkozást? Ezt nem értem.

Rivaille Hadnagy mereven nézett engem, ismét a megszokott arcmimikájával, aztán az izgatott Hanji-sama osztagvezető felé fordult.

- Majd én megyek! Rayne, Stefan, ti velem jöttök! – fordult az említett srácok felé, akik csak komoran bólintottak – Mimi, te figyeld és segítsd a többieket! – fordult, a még mindig előttem guggoló Mimi felé.

- Igenis! – tisztelgett Mimi egyet gyorsan.

- És nagyon kérlek, fogd össze a hajad! Istennek se hiányozna, ha valamelyik bárgyú képű a hajadnál fogva kapna el és nyelne le egészben! – forgatta meg a szemeit a Hadnagy.

- Jól van már, jól van már – tápászkodott fel Mimoza, folyamatosan legyintve, majd előkotort a zsebéből egy vaskosabb hajgumit, amivel fel tudja fogni a fenekéig érő, dús, sötétvörös hajzuhatagát.

- Nero – szólított meg engem, elkomorítva a hangját, mire a számban keserű ízt fedeztem fel – Te pedig kezdj magaddal valamit… – fordította el Rivaille a tekintetét és már el is tűnt, a többiekkel együtt.

- Igaza van! – temettem hirtelen sírva a tenyereimbe az arcom – Mekkora idióta vagyok!!

- Ne foglalkozz vele! Tudod, milyen az osztagvezetőnk – vígasztalt Mimi, a hátamat simogatva.

- De akkor is igaza van – nyekeregtem – Most tutira örökre megutált és ki fog rúgni a csapatából! Vagy menten kivégez! – néztem fel rá, minden bűnömet megbánva.

- Nem igaz! – ingatta meg a fejét, kissé rosszallóan – Maximum csak megbüntet, ahogyan engem szokott! Majd köröket futsz a kastély körül úgy, mint múltkor én! Vagy kitakarítod a kertet úgy, mint múltkor én. De ő kért bennünket a csapatába! A nyolc legjobb embert kérte a kadétok közül és ebben a nyolcasban te is benne vagy, Nero! Nem véletlenül – nézett mélyen a szemembe, egy hihetetlenül kedves mosollyal, én pedig szóhoz sem jutottam.

- Inkább gyere, állj fel – fogta meg a karom és elkezdett felhúzni, én pedig felálltam és megtöröltem az arcomat – Menjünk és cseréljük ki a felszerelésed, biztos valami gubanc van vele. Na, menjünk, jó? – mosolygott fel rám kedvesen és megnyugtatóan – Senki sem haragszik rád, nyugi! Ilyen ez, sajnos… - tette még hozzá. Minden egyes szava nagyon jól esett tőle. Végül, hálásan elmosolyodtam és bólintottam.

- De várj! – torpantam meg, mire ő is – Én, hogyan fogok innen eljutni az állomásra, ha nem működik ez az izé? – böktem az övrészemre.

- Igaz! – gondolkodott el, aztán lenézett, tiszta tengerkék szemét végigfuttatta a városon, majd megvilágosult arcot vágott – Maradj itt, máris jövök!! – és ezzel el is tűnt. Tehetetlenül leültem a kémény mellé, és szintúgy tehetetlenül körbenéztem. Mindenki csatát vív, harcol, küzd. Narou és Naoki az összedolgozásukkal, kétségkívül a legjobbak közülünk. Éppen totális ámulattal és áhítattal néztem végig, ahogyan közös erővel, együtt kinyírnak egy példányt, amikor Mimi vissza is tért, arcán egy óriási, elégedett vigyorral, kezében pedig egy háromdimenziós manőver felszereléssel.

- Tessék! – rakta le elém – Gyorsan cseréld ki és menjünk, segítsünk a többieknek!

- Ezt honnan szerezted ilyen gyorsan? – értetlenkedtem.

- Az egyik elesett társunkról szedtem le nagy nehezen… Kipróbáltam gyorsan rajta minden fontos funkciót és nyugi, ez működik, semmi baja! – hadarta el mosolyogva. Mimi…– Na, de mit bámulsz? Gyerünk, vedd fel!! – állt fel, és türelmesen megvárta, amíg kicserélem magamon a felszerelésemet.

- Akkor menjünk – bólintottam, miután teljesen kész voltam. Kilőttük a kampós indát a közeli házhoz és a gázpalack segítségével már a levegőben röpdöstünk, egyenesen megközelítve azt a tőlünk északnyugatra lévő három óriást, amelyekkel bajtársaink nem igazán bírtak el.

Naoki

A történelem megismétli önmagát. Egy ismeretlen, eddig még nem látott és nem feljegyzett Intelligens óriás jelent meg a fal közvetlen közelében, aki úgy, mint 845-ben, vagy 850-ben most játszi könnyedséggel áttört a Mária falon, bejuttatva a többi óriást. Majd mintha ott se lett volna egyik pillanatról a másikra elpárolgott, mondhatni köddé vált. De az emberiség még nem mondott le a Mária falról, mikor már a népesség ötödét, és területének harmadát elvesztette. És a Rózsa falig visszahúzódni sem hajlandóak. Ami egyet jelent azzal, hogy az emberiség megtorlása végre valahára kezdetét veszi!

- A célpontok a szemetek előtt vannak!! Egy nyolc méteres és egy tíz méteres az!! – ordította a bátyám, egyet pördülve, az éppen csatlakozó Neronak és Miminek, akik segítségként jöttek a három óriás ellen, pont ebben a pillanatban – Ne eresszétek!!

A két lány először értetlenül ránk meresztették a szemünket, majd először a szőke, aztán a kis vörös is nekilátott a munkájának. Addig én és Narou, egymásra se nézve elugrottunk az éppen arra lépegető óriás útjából, majd én az ocsmányság térdébe eresztve az indáim, elrugaszkodtam a földtől, a gázpalackom pedig egyenes pályán, sebesen repített a bokája felé, s így lendítve a két pengém, kiszeltem két jókora húscafatot a szörnyetek bokájából, mire az közeledni kezdett a föld felé. Narou rögtön tudva a dolgát, a nyakszirtjébe lőtte a kampós indát és nagyokat süvítve, az említett testrész felé egy gyors mozdulattal, megpördülve a tengelye körül, kimetszett onnan egy darabot.

- Szép volt Naoki! – ért földet a bátyám, majd rögtön utána én is.

- Köszike! – vigyorodtam el boldogan, közben a lábammal rátaposva az óriás fejére, magam felé fordítottam őt – Ejnye, de problémásak vagytok, mindig csak a gond van veletek, nem bírtok megülni a seggeteken és csak szép csendben kihalni? – ingattam a fejem.

- Ne nézd, még megvakulsz! – vigyorodott el Narou.

- Késő, már megvolt – ejtettem el egy kis fintort, majd elnevetve magam, leemeltem róla a lábam. Közben Nero, az egyik ház faláról egy másiknak a tetőcserepeire ugrott, (akkora erővel, hogy azok beszakadtak alatta) és szélsebesen, határozottan és az adrenalintól túlfűtve rohanni kezdett rajtuk. Csizmája sarkai csak úgy kopogtak a vörös cserepeken, majd mikor a tető véget ért, elrugaszkodott a széléről és lábait maga alá húzva, az indáit kivetve az óriás nyakszirtje felé tartott, majd egy fordított félkörszerű ívben, menet közben csonkolta meg az említett példányt, ezután egyet kecsesen szaltózva, az egyik ereszen landolt. Mimi pedig Nero háta mögött akciózott. Az óriás vállán ácsorgott éppen, annak hajába kapaszkodva, de most nem bénázott. Ezt direkt csinálta.

- Nagyon mozgolódsz, hallod? Nem kéne! Így csak még több gondot okozol nekünk! – paskolta meg annak a rohadéknak a fejét, mire az lendítette a karját és mivel a lány a felszerelése segítségével elugrott a válláról, egyenesen képen csapta magát, akkora erővel, hogy átszakította a saját bőrét, megégetve a húsát. Mimoza pedig kihasználta az alkalmat, már a kampós indáit a nyakszirtbe lőtte, és a levegőn áthasítva, a lehető legvéresebben, és leggyorsabban szétvagdalta az óriás gyengepontját, aki majdnem leeső fejjel, összeesett alatta. Én kvázi ekkor realizáltam, hogy rajtunk kívül az osztag telis tele van képzett katonákkal, és ebből a kettőből néztem volna ki utoljára, hogy jól forgatja a pengéket. Neroról természetesen tudtam, hogy jó lovas, de ezt… nem.

- Minden rendben?! – kérdezte tőle a szőke társa, mikor mellé érkezett a cserepekre, és lehuppanva megtámaszkodott a kezein.

- Huh. Persze! – mutatta fel szórakozottan a hüvelykujját – Ez jól esett!

- Látom, szereztél új felszerelést – mosolyodtam el, Nero fegyvereire nézve, ugyanis még én magam is megijedtem, hogy az előbbi óriás egy az egyben felfalja őt. De szerencsére a bátyám odasietett a megmentésére és nem lett semmi baj. Büszke is vagyok rá emiatt!

- I… Igen! – bólintott a lány.

- Máskor ellenőrizd az út előtt, Szöszi! – szólalt meg Narou, közben leguggolt a tető szélére, és az ujjaival valami törmeléket piszkálgatott, majd felénk nézett – Mert legközelebb már lehet, nem leszek ott, hogy megmentsem a formás feneked!

Ám mielőtt bárki bármit is reagálhatott volna, félbeszakítva a párbeszédet katonák jelentek meg mellettünk, akik egyenesen felénk tartottak.

- A Rivaille osztag, ha nem tévedek – szólalt meg egy nem épp bizalomgerjesztő, kócos szemöldökű, fakó arcú, sörtehajú fazon, szúrós, beesett, barna szempárral. Az egyenruháját nézve, a Felderítő Egység egyik parancsnoka lehetett.

- Igen! – vágta rá Nero, közben Narou is felemelkedett a tető széléről, és mellém lépett.

- Erősítés kell a közép szakasznak elől, a hátvédeknek szélen, és az ágyú töltőknek keleten! Egy közületek pedig velünk jön, az evakuálást megakadályozó óriásokat kiiktatni!

- Igenis! – tisztelegtünk egyszerre, kihúzott háttal.

- Naoki Silverman! Te velünk jössz! – bökött felém a kezével. Elkerekedtek a szemeim, és lassan leengedtem a kezem. Mi a…? Egyből összenéztem Narouval, aki hitetlenül a férfira nézve, lassan megrázta a fejét, jelezve a nem tetszését. Hát én pedig szóhoz se bírtam jutni, csak ott álltam, mint akit csak itt felejtettek, a fejemet forgattam magam körül. Nincs itt más Naoki Silverman.

- É… Én..? – mutattam magamra végül.

- Süket vagy?! Igen te! Szükségünk van a képességeidre, ráadásul négyötök közül te vagy a leghidegvérűbb és kommunikatívabb!

- De… De nincs más, aki alkalmas lehetne erre? – hebegtem – Nero… Nero is elég ügyes ehhez! – mutattam remegő ujjal a szőke lányra.

- Ellenszegülsz a parancsnak?! – hördült rám.

- Nem, dehogy! Csak felvetettem az ötletet, hogy nem lenne-e nálam alkalmasabb személy

- Elég legyen! – hallgatatott el egy pillanat alatt, közbe vágva a mondatomnak, felém szegezve a mutatóujját – Ha tovább folytatod, dezertálónak nyilvánítalak! Az emberiség jövője, és ez a küldetés fontosabb akár az életednél is!! Vagy cserben akarod hagyni azokat az embereket, akik számítanak rád?! Az osztagvezetődet, vagy akár az egész emberiséget?!! Két perced van, hogy utánunk gyere! – és ezzel már el is ugrott ő és a másik két férfi is, akik vele voltak, de egy szót sem szóltak.

- Menned kéne Naoki – nézett rám biztatón Nero – Nem lenne jó, ha ebből valami botrány lenne.

A földre szegeztem a tekintetem, és a csizmám orrát bámultam, miközben savanyú képet vágva elemeztem az ötletet. Nem tetszett. Nagyon nem.

- Naoki – fogta meg a vállamat a bátyám, mire felkaptam a fejem.

- Nem akarok… – szűrtem ki a fogaim között, idegesen. Láttam az arcán, hogy neki sem tetszik az ötlet. Így nem tarthatjuk egymást szemmel. 5 év alatt, a legnagyobb távolság, amire elkerültünk egymás mellől, azaz volt, amikor Narout kiküldték múltkor a szántóföldekre, az előtt a rekord pedig mindössze kétszobányi távolság volt. Ez így nem megy. De megbeszéltük (egy szót sem kimondva), hogy de bizony, muszáj. Senkinek se hiányzik, hogy dezertálónak nyilvánítsanak. Több okból is. Végül egy idegeset sóhajtottam, és indultam volna el, az után a tahó után, de Narou nem engedte el a vállam, még idegesen, de halkan hozzáfűzte:

- Nehogy… Nehogy megmerj halni te szerencsétlen, megértetted?!

- Ez visszafele is így van, te retardált. Ha meghalsz, megöllek – motyogtam az orrom alatt, majd nekifutásból elrugaszkodtam a tetőről, és kilőve az indáimat, már át is lendültem a következő házra, ott hagyva a többieket és az ikertestvéremet. Majd miután beértem a többieket, az osztagvezető mögé felzárkózva, házról-házra repkedve, az embertömeg felé vettük az irányt.

~

„Arcomon egy vidám vigyorral megszorítottam a bátyám kezét, amit éppen markoltam. Ugrándozva énekeltük fennhangon, és rettentően hamisan a falu melletti erdőből visszahaladva a Tom,Tom the Piper Son-t ami egy angol gyerek dal, és amit a nagyi tanított nekünk reggeli közben. Kiküldött minket az erdő szélére a kosárkájával gombát szedni, és cserébe azt mondta, süt nekünk valamit. Engem a bátyuskám robbantott ki az ágyból, (egy szobában aludtunk, az ő ágya közvetlenül az enyém mellett volt) mikor nekifutásból, már teljesen felöltözve rám ugrott, és rángatni kezdte a vállamat. S hiába indultunk el még délelőtt, késtünk. Délután, sőt inkább alkonyat körül értünk vissza. Narou egy nagyot ugorva a pocsolyába szökkent, de már ki is pattant belőle, én pedig elhúztam a teli kosarat, hogy nehogy lefröcskölje sáros vízzel a gombákat, amiket már lemostunk a patak parton.

- Csacsi! Szerinted a nagyi mit sütött nekünk? – fordult felém nagy, csillogó, fekete szemekkel, apró lábaival leállt az ugrándozással, de a hófehér mancsaival továbbra is a kezemet szorongatta.

- Reggel valami sütit emlegetett! – csillant fel az én üvegkék szemem is. Széles mosolyra húzódtak ajkai, ugyanakkor rögtön gyorsabbra vettük a tempót, hogy minél előbb visszaérjünk, én felemelve a kosarat, fél kézzel magamhoz öleltem, hogy véletlenül se hulljon ki belőle egy gomba sem, miközben szaladunk. Ám a falunkba lépve, áthaladva a kőkapu alatt, rossz érzés fogott el. Meg is torpantam, és el nem engedve Narou kezét, mikor ő haladt volna tovább, kénytelen volt ő is az én példámat követve megállni.

- Naoki…? Öcsikém minden rendben? – lépett közelebb és aggódva fürkészte az arcom. Én pedig végigfuttattam a tekintetem a külső házakon és a bódékon, a halason, a pékáruson. Sietve hagytak ott mindent. Minden… üres volt. Nem láttam a közelünkben lévő utcákon egy lelket sem. A szél elsüvített a házak között, felkavarva a port, feszült csend honolt, a távolban emberek riadt morajait lehetett hallani. Vihar előtti csendnek nevezném.

- I… Igen! – húztam egy ideges mosolyra az arcom, de a szemem továbbra is elkerekedve pásztázta a házakat, és azoknak ablakait – Hány óra van? Mennyi lehet az idő

 - Délután öt és hat óra között lehetünk – válaszolt, a nap állását nézve a bátyám.

- Le.. .Lehet hogy… Lehet, hogy a többiek… A falu a Felderítő Egységet várja, nem? Ma jönnek vissza... Nem? – pillantottam szinte ijedten a bátyámra és, mikor az arcára tévedt a tekintetem, csak még inkább megrémültem. Ugyanis ő is frusztráltan, szinte remegve szorongatta a kezem, most már két kézzel.

- I… Igen! Igen lehet, csak késtek és még nem maradtunk le róluk! Siessünk vissza mamához, menjünk ki vele és a papával megnézni őket! – mosolyodott el, és kezdett volna húzni előre. Ám ebben a pillanatban hirtelen, eget rengető villámlás, és hangrobbanás jött a fal felől. Elég messze voltunk akkor a faltól, de még így is éreztük a szelét, és az erejét. Narouval egyszerre hagyta el az ordítás ajkainkat ijedtünkben. Egymásba, görcsösen kapaszkodva, remegő íriszekkel meredtünk a fal felé, ahonnan irdatlan nagy füst szállingózott fel, majd pillanatokon belül ismét valami robaj, mire még inkább egymás felé nyomultunk. Éreztem, ahogy remegni kezdenek a térdeink, és a kezeink, amikkel egymás felsőit markoljuk. Narou körmei szinte már a bőrömbe vájtak. Majd szép lassan, minden árnyékba borult. Mintha valami eltakarta volna előlünk a napot, az egyetlen fényforrást. Az ezek utáni események pedig örökre az elmémbe vésték magukat. A robajok csak jöttek, és jöttek, majd Narouval remegve, először lassan, majd sebesen rohanva közelítettünk a házunk felé. Mama… Papa… Legyetek életben, kérlek! Könyörgök! Az én szervezetem mindig is gyengébb volt, mint a bátyámé, így rohantam lassabban, de szorosan mögötte. Ezt észrevéve Narou kétségbeesetten, szinte pánikolva hátranyúlt, és megragadta a kezem, úgy ahogy szoktuk. Csak most semmi sem volt olyan, mint eddig bármikor.

- Narou… – nyekeregtem, mikor a házak között monumentális nagyságú, ocsmány arcú emberszabású szörnyetegeket láttam sétálni. Lassan… ugyanazzal az arckifejezéssel. Az óriások… Bejutottak! A szívem majd kiszakadt a helyéről, a gyomrom tűhegynyire szűkült – Narou…!!

De a bátyám nem nézett arra, amerre én. Csak is egyenesen, az utat figyelte, ujjai szorításától, szinte sajgott a kezem. Rettegett. Láttam az arcán, és éreztem magamon. Tudta mik vannak körülöttünk, de nem mert rájuk nézni. Láttam, ahogyan egy könnycsepp gördül le a szemeiből, arca sírós grimaszba torzult.

- Minden rendben… – hallottam a Narou elcsukló, remegő hangját, miközben kapkodva, majdnem orra bukva bekanyarodtunk az utcánkba, kerülgetve az embereket, akik kis híján eltapostak bennünket – Mama sütött nekünk... Emlékszel? Ha meglátja, hogy sírunk nagyon szomorú lesz! Mindjárt hazaérünk!

- Narou!! Naoki!!

- PAPA!! – ordítottunk egyszerre ijedten, de nem reményvesztetten, mikor a nagyapánkat láttuk kirohanni a házból, és felénk sietve. Megkönnyebbülés lett úrrá a belsőmben. Nem haltak meg. Papa és Mama még életben vannak! De ez nem tartott sokáig.

- SIESSETEK! – ordított felénk közeledve, kétségbeesetten.

- PAPA MENJÜNK INNEN!! – ordította zokogva Narou – JÖNNEK AZ ÓRIÁSOK!!

És abban a pillanatban hirtelen minden sokkal árnyékosabb lett körülöttünk. Az agyam lelassította a történteket. Akadozva, remegve pillantottam fel, az árnyékosság okozójára, és megpillantva a szörnyeteget, a szemeim kikerekedtek, íriszeim nem hagyták abba a remegést, az arcom eltorzult a félelemtől.

- PAPA VIGYÁ – pont ekkor egy gigantikus méretű láb csapódott be elénk, betörve, összemorzsolva maga alatt az utat, amiket emberek százai építettek szorgosan. Vér fröccsent ki alóla. Az óriás egyenesen… Egyenesen a nagyapánkra taposott, halálra lapítva, széttrancsírozva a testét. A legrosszabb rémálmaimat is felülmúlta az, amit akkor láttam.

- NEEEEEE!! – üvöltött fel a bátyám az óriás talpára szegezve a tekintetét, arcán az ijedtség, a pánik és a fájdalom minden kínja vetült ki. Összetört. A bátyám akkor és ott megsemmisülve remegett mellettem, nem hagyva abba az ordítást. Én pedig a papám felé kinyújtott kezeimet néztem, véreres, elkerekedett szemeimmel, ahogyan azok remegni kezdenek, és szépen lassan patakokban folyni kezdtek a könnyeim, majd fájdalmasan felordítottam, vállaim rázkódni kezdtek. Nem… Ez nem lehet valóság, igaz? Álmodom… Igaz? Ez csakis egy rémálom lehet! Mama… Mama mit fog ehhez szólni?! Papa meghalt… Papa… Papa! De hiába minden. Mama életben volt. Tudtuk. De mégis… Narouval ott ültünk… Mozdulatlanul, remegve, egymás kezét szorongatva, végignézve, ahogyan az óriás feltépi a háztetőt, a kezei eltűnnek a falak között, majd mikor következőleg előbukkant, már valakit tartott a kezében. Ám ekkor valaki közelebb rántotta gyenge testem magához, és egy apró, remegő, hideg kéz eltakarta a szemeim elől a világot, amit akkor láttam.

- Narou… NAROU MIT MŰVELSZ!? – vergődtem a bátyám karjai között, de ő erősen tartott, de éreztem, ahogyan egész testében remeg, kis szíve megszakadását is fizikailag érzékeltem. De én nem láttam, csak hallottam. Hallottam mama halálsikolyát, ahogy könyörög az életéért a szörnyetegnek, majd egy reccsenést… És nem hallottam többet. De Narou látta. Jól tudom, hogy Narou végignézte. Csak arra volt lélekjelenléte, hogy az én szemeimet eltakarja.

Az emberek lökdösődtek, sikoltoztak, mindenkit eltiportak, akik az útjukba került, és megakadályozta őket abban, hogy minél hamarabb a kikötő felé igyekezzenek. Én és a testvérem csak az ösztöneink segítségével jutottunk el idáig. Nem emlékszem rá, hogy és mint jutottunk el a háztól, hiába erőlködöm, nem tudok rá emlékezni. Csak arra, ahogyan ide-oda, emberről, emberre csapodva, szorongatom a bátyám kezeit, és elborult, elkerekedett szemekkel meredtünk magunk elé, és megyünk a szanaszét rohangáló tömeggel, kerülgetve a tetemeket, és a még élő embereket is, valami rövidebb utat keresve. Húztam őt magam után, magától nem jött volna akkora sebességgel, amivel kellett volna. Már azt is csak külső zajként érzékeltem, ahogyan a tömeg pánikolva hirtelen az eddiginél is jobban lökdösődik, és félrelök mindenkit, aki az útjában volt és rohan előre. Nem értettem. Miért rohannak most jobban? Ám ahogy ezt a kérdést feltettem magamnak, a mellettem lévő ház egy az egyben borulni kezdett. Itt zökkentem ki a transzszerű állapotomból. A kép hirtelen kitisztult előttem, és félreugrottam boruló törmelékek elől. Ám a bátyám nem jött velem.

- NAROU!! – ordítottam el magam ijedten. Hol van? Hol van Narou?!! – NAROU MERRE VAGY?!!

És ekkor vettem észre őt. Ott feküdt az apró teste, vérbe fagyva, egy ablaktömb alatt. Megkövült az ereimben a vér, a szívem megállt egy pillanatra és az életem lepergett a szemem előtt. Ne… Csak Narout ne… – NAROU!!! – rohantam oda rögtön, az utamból félrelökdösve egy férfit, és szinte a testvéremhez vetődtem – NAROU!! – szólongattam, és éreztem, ahogyan a könnyeim patakként csordogálnak végig az arcomon. A fivérem szép lassan kitornázta a szemeit, felemelte felém az arcát. Elborzadtam. Az arcán, keresztben egy mély metszés volt a kezein, az ujján, és biztos voltam benne, hogy az egész testén is. De élt még... Még nem halt meg!

- Nao… ki – nyöszörögte. Rengeteg vért veszthetett, a tekintete homályos volt.

- Semmi baj! Semmi baj! – ismételgettem, és a levegőt kapkodva, feltápászkodva pánikszerűen, sírva megragadtam az ablaktömböt – Kiszedlek innen, ne aggódj! Csak ne mozgolódj sokat!

- N...Ne… – nyögte. Ám, ahogy ezt kimondta, lefagytam és kővé dermedve, hitetlenül, zokogva meredtem le rá.

- Mi… Miről beszélsz?! Ne bolondozz!!

- Naoki, az óriások bejutottak… – meredt a távolba, az arcáról lecsorgó vért nyeldesve – Ha tovább itt maradsz, téged is felfalnak…

- Faljanak!

- Ne légy ostoba!!

Az arcom egy pillanat alatt torzult el.

- NEM HAGYLAK ITT!!

- Élned kell! Fuss el innen!!

- NEM!!! – ordítottam teljesen kikelve magamból. Még az ötlettől is rosszul lettem, hogy itt hagyjam őt, és nélküle éljek tovább – NEM KÉRHETED TŐLEM, HOGY FUSSAK EL NÉLKÜLED!!

- PEDIG PONT AZT KÉREM! – emelte rám a tekintetét. Tányérnagyságú, fekete szemeiből patakzottak a könnyek. Láttam rajta, hogy felkészült a halálra. Ettől csak még idegesebb lettem – HA KI SZEDSZ INNEN AKKOR IS LASSÍTANÁLAK!!

- AKKOR VELED HALOK, A ROHADT ÉLETBE!! – ordítottam rá, zokogva, sírós grimaszba torzult arccal, és megfeszülve emelni kezdtem az ablakot, fokozatosan érezve, ahogyan a szálkák folyamatosan az ujjaimba és a tenyerembe vájna. Remegve elejtettem a darabot, de nem engedtem el teljesen, csak kitágult szemekkel meredtem magam elé. Őt nem hagyom itt… Nem fogom elveszíteni! Ha itt döglök meg, akkor sem!

- Naoki… – nyekeregte, a könnyeit nyelve – Kérlek… Kérlek, hagyd abba… Így meg fogsz halni... – temette a földbe az arcát és sírni kezdett, a válla rázkódott. Összeszorítottam a fogaimat, a fülemben zúgó vérrel nekifeszülve ismét emelni kezdtem. Az izmaim megfeszültek, az ablak gerendája nem bírva az ellenerőt, beszakadt, felsértve az ujjaim, de csak felszisszenve egész testtel erőlködve egyre jobban emeltem, és emeltem azt a kurva ablakot. Nem tudom, meddig küszködtem ott, hányszor akart maga alá temetni az egész, de a kezeim már vérben úsztak, a vas ízét érezve a számban, ahogy beharaptam csak küzdöttem, egészen addig, amíg erőt véve magamon le nem hajítottam róla, szabaddá téve a szétvagdosott testét. Térdre estem, neki háttal, és erőtlen karjait kapkodva átdobtam a vállam fölött, közben igyekeztem kifújni magam.

- Mássz fel!! Viszlek! – szóltam remegő hangon, hátra sem fordulva. Egy ideig térdeltem előtte, egészen addig, amíg a bátyám súlyát nem éreztem a hátamon, én pedig a sebes combja alá nyúlva a véres kezeimmel megemeltem őt. Hallottam, ahogyan a fülembe szipog, a teste pedig megállás nélkül remegett.

- Rendben... – sírta a nyakamba.”

~

Macskásan, lendületesen szaltózva értem földet egy óriás tetem előtt, letörölve a homlokomról a verejtékcseppet. Pont sikerült. Tőlem tíz méterre már ott állt a morajló ember horda, mindannyian rettegve, riadtan, az életüket mentve nyomultak előre. Ez nem sokon múlt… Idegesen, szinte remegő kezekkel turkáltam a zsebeimben, kendő után kutatva, közben a lábaimmal félrerúgtam az óriás fejét, hogy jobban megnézhessem a vágást. Egy vékony „tch” hang csúszott ki a számon. Épphogy elég mély…

- Silverman! – landolt mellettem az a bunkó, akit nem mellékesen Phillipnek hívnak.

- Uram? – kérdeztem vissza. De az arcomon savanyú grimasz ült. A zsebemből kihúzott kendővel megtörölgettem a pengéimet, hogy a forró vér ne tegye tönkre az edzett acélt, már csak az hiányozna.

- Nem hozod a maximumot! – rótta fel nekem, engem méregetve – Ez nem a száz százalék! De még az ötven százalék sem! Mi van veled?!

Persze, hogy nem hozom a maximumot, mégis mire számítottál te világvége fejű?!

- Elnézést uram – válaszoltam – De a bátyám a fronton harcol, és féltem az életét – adtam meg a választ, a pengémben visszatükröződő meggyötört arcomat vizslatva. Álmos vagyok.

- Nem engedheted meg magadnak, hogy elterelődjék a figyelmed – nézett az embersereg felé – Azok az emberek számítanak rád, érezd a súlyát, és szedd össze magad! – jelentette ki – Átmegyünk a másik oldalra, kövess minket, amint tudsz! – és ezzel el is tűnt mellőlem, már csak a gázpalackja hangját hallottam. Könnyű ezt mondani… Szépen lassan kifújtam a levegőt, és igyekeztem lenyugodni. Szükségem volt rá. Csak meg ne halj...! Ellökve magam a talajtól, a gázpalackom süvítő hangját várva, ugrottam, hogy kilőhessem az indáimat, de hiába lőttem ki őket, nem reppentem fel.

- Eh? – kerekedtek el jég kék a szemeim ugrás közben, de ahelyett, hogy a magasban találtam volna magam, pont az ellenkezője történt. A világ körülöttem borulni kezdett, én pedig a földön találtam magam, egy óriási csattanással, és zörgéssel – Áucs..! – tapogattam meg a sejhajom, és a manőver felszerelésemre néztem. Nem kell egyetemi professzornak lenni ahhoz, hogy tudjam: kifogyott az üzemanyagom.

- A francba! – túrtam a hajamba tehetetlenül. Ez nem lehet igaz! A szénfekete hajamat markolgatva forgattam körbe a fejem, miközben elindultam egy nekem tetsző irányba. Muszáj találnom egy holttestet, amin még rajta van a felszerelés! A csizmám kopogása betöltötte az ismerős, feszült csendet körülöttem, ahogy szeltem a hosszú utcát magam előtt. Rossz érzés fogott el, így gyorsítani kezdtem, a pengéimet görcsösen markolva. Egyik hulláról a másikra kaptam a tekintetem, de mindegyiknek vagy szanaszét ment, vagy már csak a felsőteste volt meg. Ám ekkor egy dobbanás ütötte meg a fülem. Nem tudtam behatárolni, honnan jön, de biztos voltam benne, hogy, ha nincs gáz a palackomban, könnyű célpont leszek, és élve felfalnak. Nem halhatok meg! Szinte pánikba esve kezdtem el szaladni, de beleütköztem valamibe. Valami… forróba. Visszapattanva a felületről, hátraestem, és a könyökömön támaszkodva, a fejemet fájlaltam, ami visszakoppant a kemény útról. Ám, mikor az egyik szememet kitornázva a dologra néztem, aminek nekimentem, majdnem magam alá hugyoztam. Elkerekedett szemekkel, remegő íriszekkel szemeztem a rám levigyorgó szörnyeteggel. Elsápadtam, és a végtagjaim annyira remegtek, hogy mozdulni alig bírtam. Egyedül voltam. A palackom kiürült. Ez pedig itt engem akar. Szégyenszemre, a földön kúszva, hátrálni kezdtem. Az óriás most ijesztőbbnek tűnt, mint eddig. Akadozva nyeltem egyet és éreztem, ahogyan egy könnycsepp gördül le az arcomon, és a remegő kézfejemre pottyan. Majd rögtön ezután jött a következő. Sírós grimaszba torzult az arcom és a lehető legszánalmasabban, kapkodva tovább kúsztam hátrálva, egészen addig, amíg falnak nem ütközött a hátam. A szívem a torkomba ugrott és éreztem, ahogy a hányinger, és az ájulás kerülget. Pánikolva a falnak nyomultam, és könnyektől homályos szemmel meredtem a közeledő, tőlem egy méterre lévő óriásra. Végem van…

A következő pillanatban pedig, mint holmi gyorsított felvétel, úgy zajlott le minden. Szinte teljes testtel neki préselődtem a falnak, felkenődve rá és remegő szájjal, nyüszögve szorítottam össze a lábaimat. Taknyom-nyálam egybefolyt, csak nyeltem őket, ahogyan pislogás nélkül láttam felém közeledni, azt a hatalmas nagy tenyeret. Az életem mindenegyes emlékképe elém tárult, még olyanok is, amikre nem is emlékeztem ez idáig. Eszembe jutott apám és anyám is. De mindenekelőtt Narou, akinek a hangja ordított a fejemben, kissé elnyomva a fülemben visszahangzó, kiakadni készülő szívdobogásaimat. Már nagyon közel volt, már ordítani akartam. De ekkor, gázpalack hangja hasított a levegőbe, aztán egy ordítás, a pengék összekoccanásának és összesúrlódásának hangjai, majd egy liter vér fröccsent rám, bepiszkítva a bőrömet és a ruháimat.

Lefagytam, egyszerűen kővé dermedtem, ahogyan a levágott, füstölgő kezet láttam a földre zuhanni, spriccelő vér kíséretében.

- HOGY MERTÉL KEZET EMELNI AZ ÖCSÉMRE?! – hallottam meg a testvérem ordítását a levegőben, mire a már-már lassan kiszáradt, hatalmasra kikerekedett szemeimet szépen lassan feljebb tornáztam és láttam, amint az ikrem végez az ordító szörnyeteggel, aki rögvest élettelenül esett össze. Még mindig nem pislogtam, csak erőtlenül kiengedtem az eddig visszatartott levegőt, a számon át, amint egy elfojtott halk és vékony hang követett, aztán Narou elém termett.

- Azt mondta, hogy ne halj meg!!! – ereszkedett előttem fél térdre, fél kezével megragadva a palástom gallérját és az arcomba köpködve, kidagadó érrel a homlokán belekiabált az arcomba – Erre az első dolgod, hogy meghalsz??!!

Na itt már pislogtam vagy hármat egymás után és ismét megeredt könnyekkel borultam a nyakába.

- Ne haragudj! Sajnálom! De nélküled semmit sem érek! – fúrtam az arcom a mellkasába, mire magához szorított.

- Naoki… Megijedtem – morogta a hajamba, aztán eltolt magától és letörölte (eléggé durván) a könnyeimet – Mi történt?

- Kifogyott ez a szar – mutattam dühösen és szipogva, mint egy kisgyerek, a gázpalackomra.

- Akkor gyerünk a töltőállomásra! – állt fel, én pedig elfogadva a kezét, engedtem, hogy felsegítsen.

- De – kapkodtam a fejem – Phillip és az osztaga számít rám!

- Egy kifogyott üzemanyagú katonára nehezen lehet – rendezte le ennyivel, aztán hátat fordított nekem és a fejével, kissé átnézve a válla fölött, biccentett nekem.  Ismertem ezt a jelet, úgy, hogy kissé elvigyorodva, a hátára ugrottam, jól körbefonva a karjaimmal és lábaimmal őt, hogy le ne essek. Így siettünk a töltőállomásra.