1. rész: Az Újoncok

Rivaille mesél

            Egy évvel a Kolosszális és a Páncélos óriás, valamit a három falba épült óriások legyőzése után, sikerült több mindent megtudnunk az Intelligens óriásokról. De még mindig nem jutottunk előrébb, sőt… Még talán hátramaradottabbak vagyunk, mint ezelőtt voltunk. Ezer és ezer társunk oda lett, köztük a legjobbak legjobbjai is. Mikasa… Eren… és persze még jóval őelőttük, az én osztagom is odaveszett. A falak visszaépítésének, helyreállításának munkálatai még a mai napig is folynak. A folyamatosan beszivárgó Rendellenes óriások miatt pedig az őrzők, őrszemek száma megnőtt, valamint a város védelme és figyelése is fokozódott. Ám, azóta felbukkant újabb két óriás, a falakon belül, akik az eddigieknél sokkalta erősebbek, nagyobbak és okosabbak. Mind emellett, a Rendellenesek tanulmányozása sem haladt. Még nem akadtunk több Intelligens óriásra, az előbb említettek közül. Biztosak voltunk benne, hogy ezek az új szörnyetegek is közülünk valóak.

A katonák száma azonban nem csak csökken, de növekedik is. Egyre több újonc került közénk és a három fő egységek közé. Ez azt jelenti, hogy, én is új osztagot kaptam. Pontosabban a nyolc legjobb kadétot kértem új embereimnek.

Az orosz származású Rayne Crusader, akinek a szülei – Brad és Cordelia Crusader –, a Katonai Rendőrségben szolgálnak, ő pedig eredetileg szintén oda akart volna kerülni. Állítása szerint, a társadalmi rangjának védelme érdekében. Nos, ha eddig én voltam a „tisztaságmániás”, akkor előbb nézzetek végig, ezen az égimeszelő, sznob srácon. Egyébként, tutira nem normális. Úgy értem, lehet valami mentális baja, amitől nem mindig épelméjű. Ő a legmagasabb a csapatban.

Sasuke Matsuko. Az apja – Robert Matsuko –, az egyik Helyőrség csapat frontembere, ezért a fiú természetesen az örege nyomdokát követné. De idézném az egyik mondatát. „Azért akarok a Felderítő Egység tagja lenni, hogy leölhessem a picsába az összes bárgyú képű, szép pofájú rohadékot odakint!”

A görög származású Nero Roosie, a Rózsa falon belüli, Throst városából. A bátyja és az édesapja odaveszett az óriások pusztításában, így az anyjával – Thara Roosie –, együtt a Felderítő Egységhez csatlakoztak. Nem olyan régen történt az eset, szinte a közelmúltban, még sem mutatja előttünk, hogy mennyire megtört. De a haját az istennek sem akarja levágni…

A francia Mimoza Phanthomive, a törpelány (igen, nálam is kisebb). Neki a bátyját – Joshua Phanthomive –, személyesen ismerem is. Nagyon utálom, szinte mindig összebunyózunk, vagy összeszólalkozunk, ha véletlenül a legbelső fal városába megyek. Mármint Josh-al, nem Mimivel, mert a csávó éppenséggel a Katonai Rendőrség egyik csapatának a vezére, már lassan két éve. Mimi, őőő.. Nos. Rosszabb, mint Sasha. Mindig ellopja az éléskamrámból a húst és, ha az előbb panaszkodtam Nero hajára, akkor az övét inkább meg se említem. Ugyanis lassan a földet súrolja azaz istenverte lobonc. Egyébként, ők ketten egyedül éltek a nagybácsijukkal, kint, a falakon kívül, de a Mária fal közelében. Az óriások rájuk támadtak, lerombolták a házukat, elfoglalták és tönkretették a földüket (pedig így is szegények voltak) és megölték a nagybácsijukat. Nagy nehezen el tudtak menekülni, de nem sokon múlott, hogy otthagyják a fogukat. Ezért van ő most itt, nálam. Meg, mert rendkívül tehetséges, csak sajnos néha megijed, és inkább elszalad.

Stefan és Dorian Mendez, a két olasz vérű testvér. Stefan három évvel idősebb, mint Dorian, ráadásul még alacsonyabb is (akkora kb. mint én). Az anyjukat megölte egy óriás, az apjukat pedig elnyelte a föld (csak úgy, mint Erennek), ezért nem is kérdés, mit keresnek itt. A bosszúvágy hajtja őket, de megvan nekik is a maguk képességei. De, ha az előbb Mimire azt mondtam, hogy lop, akkor Dorianra nincsenek szavak. Észrevétlen, alattomos és gyors.

Narou és Naoki Silverman, az ikrek. Közülük Narou az idősebb, de tényleg csak pár perccel, úgy tudom. Az apjuk, aki a Sina falakon belül élvezi még mindig édes életét, a kedves feleségével, elküldte a fiait a nagyszüleikhez, mert nem szerette őket. A Mária fal közvetlen közelében, Eren szülőfalujában nevelkedtek. Amikor a Kolosszális óriás először áttörte a Mária falat, az óriások megölték a nagyszülőket, s ők maguk is majdnem odavesztek. Állítólag, Narou beszorult a ház romjai alá, úgy, hogy az ablak tömb, ami ráesett, teljesen megsebesítette (a sebhely az arcán és a testén is erről árulkodik). Az öccse menekítette ki. Szerintem, őket is felesleges lenne megkérdezni, hogy miért vannak itt.

Ők nyolcan, a legjobbak legjobbjai, lassan elérik az elit szintet. De ők a lehető legrosszabb emberek is egyben, annyira makacsok. Még meg kell tanulniuk engedelmeskedni és mindenekelőtt… együttműködni.

1.

Az újoncok

Nero

- Mit késik már ennyit? Kezdem unni ezt a várakozást – morgott az orra alatt Rayne, az egyik kisebb sziklán ülve, felemás színű szemeivel (a bal szeme zöld, a másik kék) pedig idegesen meredt maga elé. Mérgesen összehúzott szemöldökökkel meredt maga elé, könyökeivel a térdén támaszkodva, megtámasztva vele a fejét az állánál. Mind a nyolcan, mi, újoncok, itt ücsörögtünk a felderítő Egység főhadiszállásának kertjében, a fűben (kivéve az előbb említett), az új osztagvezetőnkre várva. Ez lesz az első napunk, ma ismerjük meg közelebbről Levi Rivaillet. Anyám sokat mesélt már róla és én is hallottam ezt-azt a falukban, az emberektől.

Mimi és Stefan között ültem, az előbbi evett valami kis cipót, az utóbbi pedig maga elé meredt. Dorian az idefelé vezető úton összelopott érméket számolgatta, a bátyja oldalán ülve, felhúzott térdekkel. Naoki a Rayne mögötti fa árnyékában ült, lehunyt szemekkel, a bátyja, az a bunkó, pedig a felette levő egyik vastagabb ágon pihent elfeküdve, lelógatva az egyik lábát.

- Ő Rivaille Hadnagy – fordult Rayne felé Sasuke, aki a szikla mellett ült a fűben, törökülésben és valami hosszabb gazt piszkálgatott a kezében – Megteheti, hogy megvárasson minket.

- Chh – szegte fel Rayne az orrát, eléggé pökhendin és a nap felé hunyorgott – Akkor Rivaille Hadnagy kapja be a…

- Szép jó napot, osztag! – hallottunk meg egy lekezelő, nem tetsző hangot a hátunk mögül, mire megfeszültünk és persze egyből felugrottunk, a Hadnaggyal szembe fordultunk egymás mellé állva, mint a jól nevelt katonák, Rayne pedig abbahagyta a mondatát, ami biztos nem épp szépen végződött volna.

- Jól hallom, hogy az imént épp rólam esett szó? – kérdezte, végig mérve bennünket azzal az életunt, semmitmondó arckifejezésével. Körbesiklott a tekintetem mindenkin (azaz, majdnem mindenkin, mert két láncszem hiányzott a sorból), és láttam, hogy a többiek szája egy keskeny vonallá préselődött. Kivéve Miminek. Aki mellettem állva még mindig falatozott.

- Nem! Rosszul hallotta – kamuzott Sasuke elsőként. Erre Rivaille Hadnagy csak összehúzta a szemét, kiadva valami „hmm” hangot, aztán végig nézett rajtunk és megfordult, átnézve a válla fölött.

- Nem kéne nektek is a sorban állnotok? – szegezte a kérdését az ikreknek. Naoki lassan kinyitotta a szemét, majd laposakat pislogva, üvegkék szemeivel végigmérte a Hadnagyot. Nyitotta a száját, ám a bátyja válaszolt a lombok közül.

- Minek? Nem vagyunk libák – kuncogott fel.

A Hadnagy egy darabig mozdulatlanul állt, aztán hirtelen elrugaszkodott a földtől, előrántotta az egyik kardját és lesújtott a fára. Mindezt olyan gyorsan, hogy alig bírtuk követni a szemünkkel. Persze a szánk is tátva maradt és még Mimi is abbahagyta az evést, eldobva a maradék falatot.

Aztán Naoki elugrott a fatövéből, az ág pedig, amin Narou sziesztázott, vészesen közeledni kezdett a föld felé. Ám azonban a nagyobbik Silvermant sem kellett félteni, a 3D manőverfelszerelését használva már pillanatokon belül a következő fán volt. Egy kis hatásszünet után, egyszerre lélegeztünk fel és Dorian szólalt meg:

- Idióta.

Narou leugrott a fáról és lassú léptekkel közeledett felénk, miközben szúrós tekintettel szemezett az osztagvezetőnkkel. Látszódott az arcán, hogy most kitudja, minek hordja el magában a Hadnagyot.

Rivaille Hadnagy (látszólag) türelmesen megvárta, amíg az ikrek is beállnak mellénk, aztán ismét végig nézett rajtunk és felsóhajtott, lehunyt szemekkel, majd az arckifejezésén mit sem változtatva, kinyitotta a szemét.

- Tisztázzunk valamit! Itt én vagyok a TI vezetőtök és nem fordítva. Attól még, hogy bekerültetek a legjobbak legjobbjai közé, még nem azt jelenti, hogy azt tesztek, vagy az van, amit ti akartok. Itt én parancsolok, és a parancsot teljesíteni kell, ahogyan én is teszem a feljebbvalóimmal. Ha nem működtök együtt velem, és nem engedelmeskedtek nekem, akkor mindenféle fennakadás és következmények nélkül… kivégezhetlek benneteket és kérhetek új embereket! – darálta le, amitől már nekem is egy vékony vonal lett a számból – Eddig világos?

- Igen, Hadnagy – szónokoltuk kissé barátságtalanul, ám Rivaille tekintete megakadt Naroun. Ismét. A lázadó seggfej… A Hadnagy elé lépett és a szeme közé nézett. Aztán hirtelen beletérdelt a gyomrába, amitől Narou összeesett, végül bevert egyet neki! Lesütöttem a szemem a vér látványától és inkább elfordultam. Komolyan, ha ennyi kis vértől rosszul leszek, akkor, hogy akarok szembe nézni azokkal a szörnyeteggel? Vagy talán nem is a vér ijesztett meg, hanem a Hadnagy viselkedése…?

- Naoki, ne – suttogta Mimi mellettem, mire feléjük fordultam. Mimi éppen (a nála magasabb és nem éppen barátságos arckifejezésű) Naoki ökölbe szorított kezét fogta le és húzta vissza. Naná, hogy be akarta védeni a testvérét.

- Azt kérdeztem – hallottam meg Rivaille hangját, kissé ingerültebben, mire ismét őket figyeltem – Eddig… világos?!

- Igen – hörögte Narou, a Hadnagy előtt térdelve, lehorgasztott fejjel és vérző orral – Az.

A Hadnagy felegyenesedett (eddig szinte belehajolt Narou képébe) és mielénk sétált, hátravetett kezekkel, majd folytatta a monológját, figyelmen kívül hagyva azt, ahogyan Naoki felsegíti a testvérét a földről.

- A szobáitokat én mondom meg, hogy melyik lesz. Reggeli, ebéd, vacsora együtt, valamint mindennap edzés, és jelentés nekem, illetve a Parancsnoknak! A városban is járőrözni kell, figyelni és észben tartani minden szabályt, közelgő eseményt és felkészülni a legváratlanabb eshetőségekre is! De ami a legeleslegfontosabb – emelte fel az egyik mutatóujját – Az mellett, hogy teljesítitek, amit mondok és együttműködtök – tartott egy kis hatásszünetet – Hogy bíztok bennem is és egymásban is!

Mindannyian egymásra néztünk. Még egyáltalán nem ismerjük jól a másikat. A Mendez fivérekkel és Mimivel együtt voltunk kadétok. A többiek előttünk végeztek, évekkel, de még is csak most kerültek/kerültünk így össze. Mivel, a Hadnagy látta, hogy eléggé szúrósan nézzük egymást, ezért (a háta mögött összekulcsolt kezekkel) ismét megszólalt:

- Tudom, hogy még nem ismeritek egymást, és nem tudtok semmit sem a másikról. De ez kis idővel változni fog, ki fogtok jönni. Vagy is – meredt egy pillanatra az ég felé – Muszáj lesz kijönnötök, mert én nem bírom a viszálykodást. Nem kérem, hogy mindenben értsetek egyet, de, ha lehet, akkor inkább támogassátok egymást, mintsem ellenségeskedjetek. Mert, ha viszálykodás van, ott nincs és nem is lesz együttműködés. Ha pedig nincs együttműködés, akkor nincs csapatmunka. Ha nincs csapatmunka – tartott egy kis szünetet (azt hiszem, eszébe jutott a volt osztaga) – Ha nincs csapatmunka, akkor oda a csapat… De mielőtt egymásban is megbíznátok, előbb bennem kell!

Itt hagyta, hogy egy kicsit elmerüljünk a gondolatainkban és kielemezhessük, felfoghassuk a szavainak jelentősségét. Magam elé pislogva gondolkoztam. Igaza van. Nyitottnak kell lennünk egymás felé, meg kell magunkat nyerni egymásnak, össze kell tartanunk. Muszáj lesz, mert mi nem egy alsóbb rendű osztag vagyunk. Mi vagyunk a Felderítő Egység, Rivaille Hadnagy osztaga, ami baromi nagy szó és minden miegyéb mellett nagy kötelezettség, felelősség. Emberek és katonák százai, ezrei bíznak meg bennünk. A mi feladatunk a falakon kívülre jutás. Élő embereket keresni és óriásokat mészárolni.

- Világos, osztag? – kérdezte hirtelen Rivaille.

- Igen! – feleltünk egyszerre, s a szívünkre tettük a kezünket, tisztelgés képpen.

- Helyes – biccentett nekünk alig láthatóan. Semmi mosoly, semmi apró nevető ránc a szeme alatt. Csak is a közöny és a tartózkodás tükröződött az arcáról, mifelénk – Van-e kérdésetek? – nézett körbe, aztán megakadt a szeme a mellettem álló, alacsony, sötétvörös hajú, fehér bőrű, tengerkék szemű, szeplős arcú lányon, Mimin, aki feltartotta a kezét – Parancsolj – szólított fel.

- Tényleg igaz, hogy Erwin Parancsnok mechanikus kezet kapott? – pislogott nagyokat, miután leengedte a kacsóját.

- Idetartozó kérdést kérnék – meresztette égnek a szemeit Rivaille – Igen? – fordult Rayne felé.

- Miért nem válaszol Miminek? – kérdezte a magas srác.

- Mondom, idetartozó kérdést!

Itt már én emeltem meg a kezem, így biccentett nekem.

- Miért ilyen ellenséges velünk? – kérdeztem komoran – Így hogyan bízzunk magában, hogyan nyerjen meg magának minket, ha semmi érzelmet nem mutat felénk, csak a közömbösséget?

Egy darabig mereven bámult rám, még csak nem is pislogott. Így egy kicsit betojtam.

- Az osztagvezetőtök vagyok, evidens, hogy rám kell támaszkodnotok – hunyta le a szemét és éppen fordult volna meg, de nem bírtam magammal:

- Nem minden csak erről szól – motyogtam, alig hallhatóan. Meg is torpant, és visszafordult.

- Hogyan? – kérdezett vissza.

- Úgy csinál, mintha nem lennének szükségek érzelmekre és érzésekre ahhoz, hogy bírjuk a másikat és bízzunk benne! Attól még, hogy a vezetőnk, el is kell érnie, hogy össze tudjunk dolgozni önnel is! Emberi kapcsolatok kellenek ide, nem pedig csak parancsok! – húztam össze a szemöldökömet.

A Hadnagy épp nyitotta volna a száját, de többen is felszólaltak előtte.

- A hölgynek igaza van – morgott Sasuke.

- Én is egyetértek vele – bólogatott Mimi.

- És én is – ez pedig Stefan hangja volt. Meglepődve néztem körbe. Még Dorian és Rayne is egyetértően biccentettek, bólintottak. Örültem, hogy akkor nem csak én gondolom így. Bár, az ikrek csak csendben álltak, Mimi mellett és tényleg, nem szóltak semmit, még csak a fejüket sem rázták. Csak úgy… Ott voltak. Egymásnak, mint a különállók, akik nem is részesei a csapatnak. Úgy festettek, mint akik senki másra nem hajlandóak rátenni az életüket, inkább egymásra támaszkodnak. Remélem, ez nem lesz mindig így.

A Hadnagy nem szólt semmit, csak sarkon fordult, meglibbentve a zöld, címeres palástját.

- Amíg meg nem érkeznek az egyenruháitok, addig lesztek szívesek a szobáitokban várni! Gyertek utánam, kiosztom a lakrészeteket – indult meg a kastély bejárata felé, mi pedig értetlenül és a vállainkat vonogatva, utána mentünk. Rayne és Sasuke vezették a sort, utánuk jöttem én és Mimoza, mögöttünk a Mendez fivérek és a Silverman ikrek zárták a sort.

Narou

Mint valami pincsik, úgy követtük a drága Hadnagyunkat, be a kastélyba. Szótlanul mentünk, egyikünk sem szólt egy szót sem. Elég elbaszott egy helyzet volt, főleg hogy a Felderítő Egység szálláshelye, semmiféle túlzással, kongott az ürességtől. Amennyit leszűrtem a Hadnagy igen bő körbevezető beszédéből, az jött le, hogy már elég régóta nem használják ezt a romhalmazt. Nem is csodálom, ennél még a híd alatt is jobb volt.

Összehúzott szemöldökkel, futattam végig fekete tekintetem a pókhálókon, és a poros ajtókon, és az ott hagyott ruhákon. Ez valahogy nekem nem fekszik. Eddig se egy hodályba laktam, de nem akarok pókkal a seggemben ébredni.

- Narou – hallottam magam mellől az öcsém hangját, ahogyan az egyik szűkös kőlépcsőn lépkedtünk fel sorban, Rivaille Hadnagy után, mint a jól nevelt kiskacsák a tojó után.

- Hm? – fordultam felé, megállva, direkt lemaradva tőlük.

- Jól vagy? – fürkészte az arcomat, miután lelassított ő is. Fél kezemmel a már alig-alig vérző orromhoz nyúltam, majd a fogaim között szűrve ki szavaim, válaszoltam.

- Persze.

- Azaz átkozott – sziszegte Naoki és tudtam, hogy ökölbe szorította a kezét, arca pedig elsötétült, jég kék tekintete vibrált, mikor a szemeibe néztem – Ha legközelebb bántani mer én… – kezdte, de félbeszakították.

- Silverman – hallottuk meg Rivaille Hadnagyot legelölről, majd odakapva a fejünket láttuk, ahogyan a válla fölött hátranéz ránk. Na, ne szórakozzanak velem! Kizárt, hogy az a rohadék innen hátulról oda hallotta az öcsém nekem intézett szavait! S hiába nem nekem szólt a felhívás, Naokival együtt előrébb léptem.

- Hadnagy – fordította el a tekintetét az öcsém.

- Ne akadj meg a mondandódban, folytasd nyugodtan. Az Istennek se akartalak benne megzavarni – a hangja ugyanolyan volt, mint eddig. Távolságtartó, rideg és tahó.

- Eh..? – biccentette félre a fejét értetlenül a testvérem.

- Mi lesz velem, ha bántom a fivéred? Kíváncsi vagyok rá.

Naoki mereven farkasszemezett vele, de állta a Hadnagy semmitmondó, unott, könyörtelen tekintetét és monoton, rideg hangját, majd egy dacos nézést küldött vissza válaszként, de mivel tudta, hogy ez nem lesz elég kielégítő a drága osztagvezetőnknek, sikerült kicsikarnia magából egy mondatot.

- Nem szeretném folytatni, Hadnagy úr – hajtotta le a fejét és mereven a barna csizmáit szuggerálta, mintha lenne rajta valami érdekes. Rivaille csak szótlanul meresztette rá a szemeit, majd valami „hmm” hangot kiadva, csak tovább sétált, mi pedig Naokival egymásra néztünk és követtük tovább.

- Minden tiszta mocsok – húzta végig hosszú ujjait a Hadnagy az egyik ajtófélfán, majd a kezeire nézve megeresztett egy kis fintort, és egész egyszerűen a délkeleten mellette álló Crusaderbe törölte. A nagyobbig olasz tesó, a szöszi és az a törpe vörös akaratlanul is felkuncogtak az orruk alatt, (a kisebbik még le is guggolt, a szöszike vállán támaszkodva) az a magasabbik, rókaképű olasz pedig egyenesen felkacagott, akárcsak én. Az égimeszelő pedig a lehető legelborultabb fejjel lenézett a koszos ingjére és szerintem, a szemei idegrángást kaphattak, ugyanis vészesen tikkelni kezdtek. A mellette álló Matsuko vette elő a zsebkendőjét és törölte le az ingjéről a koszt, mielőtt agyvérzést kap szegény orosz. Az osztagvezetőnk pedig magasról tett arra, mi folyik a háta mögött jelenleg, csak elővett egy fehér lapot a zsebéből. Amikor viszont megfordult a tengelye körül velünk szembe, mindenki haptákba vágta magát, mivel senki se akarta, hogy lerúgják a gyomrát, mint nekem egy laza öt perccel ezelőtt.

- A szobák besorolása a következő – kezdte – Nero Roosie!

- Igen? – emelte fel a fejét az előttem álló szőkeség.

- Mimoza Phanthomive!

- Heh? – pislogott felé a vöröske is.

- Ti lesztek egy szobában.

A két lány mosolyogva egymásra nézett és gondolom, már el is kezdtek gondolkodni, hogy ki hol aludjon.

- Ááh, de kár! Nem csatlakozhatok be harmadiknak? – vigyorodott el a róka gyerek, mire nekem is egy hasonló vigyor ült ki a fejemre. Ezzel a gyerekkel jól ki fogok jönni, úgy érzem.

- Dorian és Stefan Mendez szintén egy szobában!

- Ez is megteszi – kezdett el mártírkodni az a Dorian – Én alszok az ablaknál – jelentette ki rögtön ezután. A bátyja csak megvonta vállát és motyogott valami „Felőlem ki is eshetsz rajta” félét, mire az öccse jól oldalba lökte.

- Narou és Naoki Silverman szintén egy szobában lesznek elhelyezve.

- Helyes – sóhajtottam, miközben megkönnyebbültünk mind a ketten, egyszerre.

- Akkor mi is? – mutatott magukra Matsuko, Crusaderrel.

- Hacsak nem a Hadnaggyal akarsz aludni – vágtam rá egy rosszindulatú vigyorral.

- Dugulj el te elmebajos! – szólt nekem vissza, eléggé durvábban.

- Heh? – kaptam föl a vizet, ahogyan kell – Én csak poénkodtam!!

- Nem érdekelnek egy beképzelt seggfej szavai – szinte odaköpte nekem a szavakat.

- Mit mondtál te protekciós majom?! – kaptam rá mégjobban.

- Jól hallottad!

- Hogy beszélsz te a bátyámról? – szállt be az öcsém is, és már előre is lépett egy lépést

- Te meg a másik fele vagy! – nézte le ez az idióta.

- Naokit hagyd békén! – ragadtam meg a gallérját hirtelen.

- Ne most veszekedjetek! Ez az első nap! – szólt közbe Nero, kissé ijedt hangnemmel.

- Sőt, az első fél óra! – ez az a Mimoza volt.

- Inkább tíz perc – ingatta a fejét a mellette álló Crusader (Mimihez képest ez a csávó egy óriás kb.)

- Ez kezdte itt – bökött rám a fejével Matsuko.

- Mi az, hogy „ez”?! – húztam össze még jobban a szemöldökeim, ám ekkor egy óriási csattanás hallatszott, mire rögtön szétugrottunk. Rivaille Hadnagy állt lazán a falnak támaszkodva, érdektelen tekintetét végigfuttatva rajtunk, de egész egyszerűen felrúgott egy vázát és annak tartóját!

- Befejeztétek? Rettentően idegesítő – lökte el magát a faltól, majd félrerugdosva a szilánkokat, kisebb hatásszünet után maga elé emelte ismét a papírját és folytatta – A szobák elosztásánál tartottam… – kezdett volna bele ismét, de először felém bökött – Te! Takarítsd ezt itt fel – bökött az Ő széttört szilánkjaira. Egy ideig értetlenül pislogtam rá, majd szép lassan eljutott az agyam megfelelő receptoráig, hogy éppen mit is kér tőlem.

- Heeeh? – kerekedtek ki a szemeim tányér nagyságúakra, és feldúltan magamra mutattam – Én?!

- Igen te. Amilyen gyorsan jár a szád, olyan gyorsan takarítsd fel ezt is.

Idegesen rontottam be az étkező részbe. A többiek már csöndben ettek, amíg nekem fel kellett súrolnom a fenti emeleti folyosót, az utolsó csepp vizet is felsikálva onnan. Az ebédlőben a tompa gyertyák narancssárgás fényei és a lámpások világítottak, a téglalap alakú faasztalnál pedig ott ültek a többiek. Az asztalfőnél természetesen a drágalátos Hadnagyúr ült.

- Állj meg ott! – nézett fel a Hadnagy, mielőtt elindulhattam volna az öcsém melletti üres székhez (aki nem mellékesen kellemesen elszunyókált, a tányérját ölelve). Megtorpantam, és összefonva a kezeim az egyik lábamra helyeztem a súlyomat, a másikkal idegesen dobolni kezdtem. Türelmetlenül toporogtam az ajtó előtt egészen addig, amíg meg nem unta az idegeimen való táncolást és megszólalt:

- Befejezted?

- Igen. Minden egyes rohadt csepp vizet felsikáltam! – szóltam a lehető legingerültebben.

- A szilánkok?

- Kihajítottam őket.

- Egy sem maradt?

- Egy sem – sziszegtem.

- Leülhetsz – fordult vissza a tányérjához, én pedig végre nagyokat trappolva, szinte kirántva a székem az asztal alól, helyet foglaltam. Közben a könyökömmel meglöktem az öcsém, aki végre szándékozott felriadni a délutáni alvásból, és a nyálát a kézfejével letörölve a szája széléről (szintén az asztalon fekve) elkezdett ő is falatozni. Valami leves volt, azt hiszem. Síri, szinte fájdalmas csend telepedett ezután az asztalra, csak a tányérok csilingelését és a székek néha-néha megnyikordulását lehetett hallani, ahogy az emberek kínosan helyezkednek rajta.

- Milyen korán sötétedik… nem? – törte meg a kínos csendet Mimoza, mosolyogva, körbetekintve az osztagán, a lábait lógatva, mire a mellette helyet foglaló Nero elmosolyodott ezen és bólintott.

- Igen, eléggé... – nézett ki a kis, keskeny rácsos ablakon, ami az étkező kőfalán ásítozott, pont mögöttem.

- Elég nyomasztó – morgott az orra alatt az öcsém is, válaszul. És ennyi volt a kommunikáció, ugyanis ezután ismét hulla csend honolt. Még azt is hallani lehetett, ahogy a tücskök kintről ciripelnek, ahogyan a szél lengeti a körülöttünk lévő fák lombjait. Látszólag a Hadnagyon kívül ez mindenkit zavart. Rohadt feszült lettem tőle.

- Rivaille Hadnagy… – kezdte Nero, mire az osztagvezetőnk fel sem nézve rá, evett tovább. Embert még nem láttam ennyire szenvtelenül meredni egy levesre.

- Mondjad…

- Mi történt egészen pontosan az osztagával? – kérdezett rá, majd lesütötte a szemeit, és letéve a kanalát, a kezeit kezdte el tördelni és piszkálni feszengve – A jelentésben csak a haláluk volt feltüntetve és ...érdekel.

Mindenki abbahagyta az evést, és lerakva az evőeszközöket kíváncsian, érdeklődve meredt a Hadnagy felé. Még én is. Rivaille kezében is megakadt a kanál, de nem nézett föl, bár a haja most árnyékot vetett az arcára.

- Meghaltak – adta az egyszerű, közönyös választ, majd ismét megemelte a kanalát – Ennyi az egész.

Körbenézve csak az értetlen és kissé feszengő arcokat láttam. De a Roosie lány vitte a pálmát. Szinte lecsapta a tányérjába, a kezében lévő kanalat. A leves még ki is fröccsent az asztalra. (Persze, Crusader egyből odakapta a tekintetét és velőtrázóan meredt az asztalon figyelgető pár csepp levesre.)

- Már, hogy lehetne ennyi az egész?! – csattant fel ingerülten.

- Egyél! – próbálta lezárni a témát a Hadnagy, a lehető leghamarabb.

- Ha mi is az életünket vesztjük, azt is így fogja lereagálni?! Hogy „ennyi az egész”?! – összehúzva a szemöldökeit, mérges méregzöld szemeit a Hadnagyra szegezte. Senki sem – még a kis vörös sem –, evett tovább, csak figyelte a jelenetet. Rivaille Hadnagy, pislogás nélkül, közönyös arccal meredt Nerora, de ez a párbeszéd nem fejeződött be, mert hirtelen kivágódott az ebédlő ajtaja.

- YAHOOOO! – rontott be egy barnásvöröses, felcopfozott hajú, szemüveges nőszemély, kirúgva (!) az ajtót. Valószínűleg Hanji Zöe lehetett az, bár fingom sincs, hogy nézhet ki, csak a nevét hallottam – Eh? – forgatta körbe a tekintetét értetlenül, a tarkóját vakargatva – Milyen feszült itt a hangulat, Levi – fordult az osztagvezetőnk felé, majd a még mindig elég zabos Nerora nézett – Csak nem összetűzésbe kerültél az osztagoddal már az első napon? – kacagott fel jóízűen, majd beljebb lépkedett.

- Mit keresel itt? – nézett rá érdektelenül a Hadnagy. Vele ellentétben a nő pörgött.

- Áááh csak hallottam, hogy a Rivaille osztag újra feltámad hamvaiból, azután a szörnyű tragédia után – komolyodott el egy pillanatra, majd ugyanakkora életkedvvel folytatta – Muszáj volt meglesnem, kik azok! Annnnyira kíváncs… – akadt meg rajtunk a szeme, félbe hagyva a mondatát. Azaz rajtam és Naokin akadt meg a tekintete – Ti… Ti… – emelte fel lassan, szinte akadozva a mutatóujját és felénk szegezte – Ti… TI IKREK VAGYTOK?! – kapott a fejéhez.

- I… Igen – pislogott nagyokat Naoki.

- Ja – válaszoltam, felvonva a fél szemöldököm. Na ne, látszik?

- És… És tudtok egyszerre beszélni is?!

- Tudunk – vágtuk rá egyszerre Naokival, mire a nő konkrétan felvisított! Mindenki befogta a fülét, és kissé összegörnyedt, a hirtelen magas C-re. Mi pedig az öcsémmel egyszerre húztuk hátra a székeinket hátrahőkölve és értetlen grimasszal az arcunkon egymásra nézve, telepatikus úton megtárgyaltuk a lehetséges menekülő útvonalakat ebből a helyiségből.

- Nyugalom – rakta keresztbe a lábait egy hirtelen és nagy lendülettel a Hadnagy, és unottan az asztalra könyökölt – Nem fog titeket felboncolni. Azt csak óriásokkal csinálja.

- Ejnye Rivaille – tette csípőre a kezét, és rosszallóan meredt a felettesére – Máris rossz fényben tüntetsz fel az újoncaid előtt. Lám-lám… – mosolyodott el, Nerot látva – Csak nem ideges lettél a gonosz, gonosz, gonooosz osztagvezetődre? – lépkedett a széke mellé, és leguggolva hozzá, megfogta a kezét (?) mint valami gyereknek. Nero csak értetlenül meredt rá, majd kissé kínos mosolyra húzódtak az ajkai.

- Nem, nem dehogy.

- Ne hazudj! Nézz csak a lábaidra! Nyugtalanok – bökött az asztal alá, mire a szőkeség egyből észrevéve magát, abbahagyta a rázásukat – Az idegesség és feszültség egyik nyilvánvalóan látható jele, a furcsa mozdulatokat tévő láb! Legalábbis, Adlar így reagál a stresszre!

- Ki az az Adlar? – tette föl (teli szájjal) a kérdést, a Nero mellett ülő Mimoza.

- Ne kérdezd – vágta rá egyből a Hadnagy, de akkor már annak Hanji Zöenak megcsillant a fény a szemüvegén és valami furcsa, beteges vigyor ült ki a képére.

- Hát, tudjátok… – kezdte.

- A vacsorának vége – rúgta ki maga alól a széket rögtön Rivaille, félbeszakítva a nőt – Mindenki menjen a hálókörletébe, holnap frissnek kell lennetek, szóval minimum húsz percen belül aludni akarok látni mindenkit!

Dorian lóbálni kezdte a kezét.

- Igen? – szólította fel.

- Miért kell kipihentnek lenni? – könyökölt fel, mint egy kíváncsi kisgyerek.

- Ááh! – válaszolt helyette Hanji, átkarolva Rivaille nyakát, aki lerázta azt magáról – Holnap szépen a közeli erdőben felmérjük a képességeiteket, egyenként! – jelentette ki egy nagy mosollyal, mire még az épp majdnem elbóbiskoló öcsém feje is előre bukott. Nekünk erről rohadtul nem szóltak!